Bejelentkezés

Nos, Kedveskéim...

Jáj, ez de borzasztóan hangzik, mintha valami aszott, nyolcvanéves mamika szólalna fel. Amiben úgy alapjáraton nincs baj. Amennyiben ezt nem egy húsz éves ficsúr szájából intézi.
   
Szóval: Kedves Mindenki, üdv újra!
   Rég volt, s tán igaz se volt, de egyszer valamikor még mintha leledztem volna az éterben, nem igaz? :)  
   Eltűnésemnek számos oka van, ezekről szeretnék egyrészt számot adni, másrészt egyszersmind beszámolni az engem ért megannyi impulzusról ebben a rengeteg időben.
   Először is hadd kezdjek egy végletekig koptatott klisével: szabályosan azt érzem, egy egész örökkévalóság eltelt, mióta utoljára találkoztunk! És ez borzasztó, ha engem kérdeztek. Előhozakodhatnék azzal, hogy meghalni se volt időm, nemhogy firkászni, de ez ebben a formájában nem volna igaz – annál is inkább, mert minden nap legalább egyszer tisztességgel meghaltam, ha másba nem, hát a munkába- és/vagy az önsajnálatba. Az utóbbi időben ugyanis mintha megzizzent volna a mélyen tisztelt nagyérdemű (most értsd: ügyfelek), kevesen is vagyunk mostanság, és a kevésből is akadnak szabadságolások, még kevesebb közt több őrültet elosztani értelemszerűen maga után vonzza, hogy egyrészt szabadidőből hirtelen nagyon kevés lesz, egy részét túlórákba ölöd; másrészt meg kedved és energiád is elmegy minden olyasmitől, ami gyakorlatilag saját lelkivilágod pátyolgatását szolgálná, mert annak örülsz, hogy végre kiszabadultál a mókuskerékből, és roboghatsz haza aludni!
   Legalábbis elviekben ez lenne a normális, nem igaz? Na, én teljesen abnormális vagyok – hördülnek a tömegek, harsan a röhögés, elvégre ezt eddig is tudtuk – , mert munka után én még nyakamba veszem a várost meg két szép lábamat, és megyek táncolni. Akarom mondani... már nem is tudom minek nevezzem. A lényeg: egy tánctanár ismerősöm mellett segédkeztem az utóbbi mintegy félévben, amolyan reprezentatív darab voltam, emellett szerfelett hasznos, mert vittem a szóló lányokat, mintha kötelező volna. (Az volt, jegyzem meg csöndesen...)
   Eleinte annyira szépen indult... Helyből több funkciósnak éltem meg ezt az Isten adta lehetőséget, mert egyrészt építhetem táncosi- és tánctanári karrierem, tapasztalatot és rutint szerezhetek, betekintést nyerhetek a fekete levesbe, hogy milyen is ez, hogy is kell ezt; másrészt meg – gondoltam én naiv – soha meg nem ismétlődő alkalom arra, hogy ismerősömmel (értsd Melinda, akiről egyébiránt már megemlékeztem e blog keretein belül) kapcsolatot építsek. Minek után olyan kapcsolatot, ami után áhítoztam volna, nem lehetett (ez többször értésemre lett adva, ideig-óráig tudtam is tartani magam hozzá), hát próbáltam valamilyet. Amolyan bizalmas barátosat, mert alkatilag alkalmas vagyok rá – fizikálisan és mentálisan egyaránt –, és mert ez a szerep jól áll, 20 évem volt tökélyre fejleszteni. Eddig legalábbis ezt a visszajelzést kaptam, hogy soha jobbat nálam, mert én aztán tényleg...
   Nos, ez az én-eszménykép lassanként romba dőlni látszott az elmúlt fél évben. Én ugyanis ahhoz szoktam, hogy:
1.) a kapcsolataimban (tök mindegy, milyen kapcsolat) én vagyok az irányító, mert én tudom, mit akarok, tudom, mit adhatok, és önkénytelenül is magamra vállaltam az... elosztó? Ez annyira furán hangzik. De a lényeg: akarva-akaratlan (inkább akarva) én feleltem azért, hogy a kapcsolat egyensúlyban legyen. Na már most, én jóhiszeműen abban a hitben leledztem, hogy ha már végre egy elviekben, és nem csak a nagykorúságnál fogva felnőtt nővel kezdek akármilyen kapcsolatba, akkor ezt a szerepkört nyugodtan mellőzhetem, sőt, tán még nekem kell majd felzárkóznom... Nem is tudom, hogy örüljek-e vagy sem annak, hogy ez végül nem így lett, mi több, ismételten belekényszerültem abba a pozícióba, hogy én legyek a rendfelelős.
Igen ám, csakhogy, és most jöve vala 2.) utólag ezt a pozíciót bevállalni nem épp hálás. Zökkenőmentesnek meg végképp nem mondanám, még mindig nyögöm/nyögjük az ezzel járó... khm, kellemetlenségeket. Én tényleg utálom a kapcsolati matekot, mert egyrészt rohadtul szubjektív (ennek bizonyítása egyébiránt többrendbelileg megvolt), másrészt, legyen az akármilyen kapcsolat, ha már matekozni kell, és effektív vezetni, hogy ki mit adott bele a közösbe, és abból mennyi járna vissza... na, azt ott ette meg a fene!
   És sajnos nekem az az érzésem, hogy ezt az egészet, velem együtt, épp ott eszi meg a fene. Én ugyanis a klasszikusan lelkizős, oda-vissza, elölről-hátulról, kívülről-belülről (mennyi jelző, nemde? tán még soknak is tűnik, de ebből látszik, hogy mennyire) átbeszélős fajta vagyok. Nekem szükségem van a kommunikációra, mert, mit tagadjuk, érzelmileg bizonyos pontjaim eléggé visszafejlődött állapotban vannak, míg mások kissé talán túlfejlődtek, egy biztos, nem illeszkedek az etalonba: lazán elsikkadok lényeges dolgok felett, míg piszlicsáré faszságokon (már elnézést) hónapokig vagyok képes rágni magam, és csak belehergelem magam a dologba, ahogy az már 6 hónapja folyamatosan megy.
   És én mindig is a nagy probléma megoldóként tekintettem magamra, és szentül hangoztattam, hogy nincs olyan, amivel ne tudnék megbirkózni egymagam – mással kiegészülve meg aztán meneküljön, ki-merre lát! Csakhogy most eljutottam arra a pontra, hogy nem érzem ennyire szenzációsnak magam. Igen is vannak korlátaim, és életem eddigi 20 évében az hajtott, hogy mit sem törődve velük új élményeket, tapasztalatokat szerezzek... most azonban azt érzem, hogy ennek a lukra futott kapcsolatnak a megmentése nem feladatom. Nem az én dolgom.
   Félreértés ne essék, maga a veszteség felismerése fáj. Talán jobban, mint eddig bármi. Elvégre, magányos óráimban (és lefekvés előtt gyakran és sok ilyen van) kizárólag ő jár a fejemben meg az, hogy ez az egész annyira másképp indult. Annyival... többnek ígérkezett. És most nem feltétlen arra gondolok, hogy hajthatatlanul és menthetetlenül, ész érvekre nem hallgatva a mai napig szerelemmel szeretem. Pusztán arra, hogy olyat éreztem vele, amit már nagyon régen: pezsgett a vérem, bizsergett a bőröm, mikor együtt múlattuk az időt, és kiéhezve vártam minden következő alkalmat, amikor újfent találkozhattunk, mert azt éreztem "Végre valaki, aki megért, aki legalább annyira kattant, mint én, és aki előtt nem kell magyarázkodnom vagy szégyenkeznem!"... Nos, utóbb e felvetésem többször megcáfolásra került. Számtalanszor éreztem azt, hogy én ehhez a kapcsolathoz, ehhez a nőhöz/emberhez/személyiséghez/lélekhez, hívjuk bárhogy, kevés vagyok, és szégyellnem kell azt a keveset ami vagyok és aki lenni tudok, amit nyújtani vagyok képes. És alighanem ezért jutottam odáig, hogy noha fáj szembenézni azzal, hogy tennem kéne valamit, különben elveszítem... mégsem tudok. Nem jó: mégsem akarok. Mert azt érzem, hogy minden eddigi próbálkozásommal egyetemben hiába való lenne. 
   Igen, én az a fajta ember vagyok, aki képes vizet hordani egy kútba, még akkor is, ha az a kút ad absurdum feneketlen vagy épp ellenkezőleg: rendre kicsordul belőle az a mennyiség, amit beletöltök. S noha lassan, de végül magam is belátom fáradozásaim értelmetlenségét. És ha én értelmetlennek ítélek valamit... én, a remény és a fáradhatatlan próbálkozás bajnoka... akkor lehet, hogy tényleg értelmetlen.
   Ennek ellenére ott motoszkál még bennem az érzés, és besózott meztelencsigaként haláltusáját vívva az utolsó szó jogán még mindig azt nyögdösi "Küzdj érte!"... de nem megy. Dacára annak, hogy valamelyik éjszaka jobb híján álomba sírtam magam a felismeréstől, hogy két dologtól félek igazán: elveszíteni őt, s elengedni.
   Az elvesztéstől épp azért, mert még mindig élénken él bennem a kép, hogy anno milyen elképzelésekkel vágtam bele ebbe a...barátságba..? Maradjunk a kapcsolat megnevezésnél, nálam az jóval tágabb fogalom. Szóval, ebbe a kapcsolatba messze nagyobb reményekkel vágtam bele. Annyival többet láttam bele, mint amivé vált. És valahol mélyen még mindig bízom benne, hogy ha még egy kicsit kiszenvedek, talán végre eljön a felívelés időszaka, ami majd elvezet abba a jóval többet tartalmazó álomképbe, melyet hajszolva belevágtam ebbe az egészbe.
   Az elengedéstől pedig azért félek, és sokkal, de sokkal jobban, mint az elvesztéstől, mert az elvesztés számomra egy passzív folyamat. Vagy a felek érdektelensége szüli a helyzetet, hogy elsodródnak egymástól, vagy pedig egyikük vagy másikuk akár véletlenül vagy kész akarva olyan helyzetet teremt, ami előidézi az elvesztést... Ezzel szemben számomra az elengedés egy sokkal aktívabb és fájdalmasabb folyamat, mert le kell mondani az álmokról, az eszményekről és magáról a személyről is, akit szeret az ember, s ezzel egyidejűleg magáról a szeretetről – legalábbis számomra, mert hogy hasonlóan mélyen még csak véletlenül sem érzek senki más iránt; nem véletlenül... Mindezt annak reményében, hogy ily módon nyert szabadságában a másik nem rohan el agyát hagyva tőlünk, hanem mégis mellettünk marad. De hogy őszinte legyek, én ebben nem igazán vagyok képes hinni és bízni... Hogy a másik félben nem bízom-e ennyire, esetlegesen a saját magamba vetett hit mutatkozik kevésnek ehhez, arról hosszasan lehetne értekezni, egy biztos: a végén én ugyanolyan kétségbeesett és tanácstalan lennék, mint most.
   Szóval... döntésre kéne jutni, hogy maradok-e az ismert, és számomra egyértelműen kellemetlen és nem kívánatos élethelyzetben; vagy pedig gondolok egy merészet, és vállalva az ezzel járó ismeretlent és ne adj Isten kellemetlenségeket, felépítek egy új életvitelt, melyből nem okvetlen zárom ki Melindát, csak... a helyére teszem őt az életemben. Ahogy azt már nagyon régen kellett volna.
   Viszont megmondom őszintén, jelen helyzetben nem igazán tudom elképzelni, hogy helyünk lenne egymás életében, akármilyen minőségben is. Annál is inkább, mert számára, olybá' tűnik, ismételten beköszöntött a szerelem egy előző udvarló képében, akiben pedig óhatatlanul (és egyébiránt teljesen érthető módon) mindinkább feszültséget generál a jelenlétem Melinda életében.
   Ennek szellemében én igyekszem is a minimumra szorítkozni a vele való érintkezés terén. Ezt viszont értelemszerűen ő viseli nehezen, és magától értetődő módon azzal azonosítja, hogy mindinkább igyekszem eltávolodni, elhatárolódni tőle, ami önmagában helytálló megállapítás, mert nem gondolom, hogy nekem jelen helyzetben különösebben a porondon kéne lennem; épp csak szótlanságom okát értelmezi teljesen félre. Újabb magyarázkodásokba bocsátkoznom irányában azonban teljesen felesleges, mivel eddig sem értettük meg egymást, rendre elbeszéltünk egymás mellett, valahányszor mindinkább széteső kapcsolatunk tisztázására és renoválására tettünk kísérletet.
   És akkor itt megint csak vissza lehet kötni arra, hogy nem érzem úgy, hogy nekem itt különösebben próbálkoznom, kaparnom kéne a megmentés érdekében, mert... hasztalannak, céltalannak és alapjában véve reménytelennek tetszik az ügy. Kivárni viszont egészen biztosan nem szeretném, hogy lecsengjenek az események, mert az nem stílusom. Határozottan nem az a fajta vagyok, aki csendben ülve várja, hogy ítéletet hozzanak a feje fölött.
   Más választásom azonban, úgy tűnik, nemigen mutatkozik...

Szar helyzet, na... Megszokni nem fogom, ez biztos. Megszökni meg nem fogok előle.

Megvilágosodás

Na, azt azért mindjárt tegyük rendbe, hogy a legtöbben egy ilyen cím láttán-hallatán alighanem valami világrengető igazság felfedezését várnánk, nem igaz? Nos, mindenki legnagyobb bánatárt – de kiváltképp az enyémre – ilyesmiről szó sincs. Az elkövetkezőkben ugyanis mindössze egy óvatlan pillanatban tett kinyilatkoztatásra való rácsodálkozás, a benne rejlő mélyebb jelentéstartalom felfedezéséről lesz csupán csak szó.

   De, ahogy ezt minden rendes történetnél megszoktuk, kell egy kis felvezetés. Vagy, ha máshonnan akarom venni a kifejezést: egy kis előjáték, szóval tegyünk így.

   Az egész, azt hiszem, múlthét pénteken kezdődhetett... Vicces, mert ha a pénteket tekintem kiindulási pontnak, akkor annyira furcsa és groteszk, hogy mi lett a végkimenetel. Pláne, hogy a végkifejlet gyakorlatilag már pénteken megmutatkozott, és azóta gyakorlatilag önálló életre kelt, és nem úgy tűnik, hogy a halálát fontolgatná. Hogy miről beszélek: szokásos pénteki csendélet, munka után teperés Melinda táncóráira. Ami már kevésbé volt szokásos, hogy hazaérvén rázott a hideg és vert a víz. Én meg magamban már csak röhögtem, mert egy vagy két nappal azelőtt megígértem Melindának, hogy történjék bármi – eltöröm a lábam vagy lázasan fetrengek otthon –, az óráira akkor is megyek! Kínomban röhögve írtam meg az SMS-t, hogy a láz bejött, remélem, a lábam időközben nem töröm el... Gyors zuhany, evészet, aztán hadd szóljon, irány a KÖKI!

   Beértem, minden happy, hawaii dizsi, napfény, amit akartok! Sőt, amitől majdnem azzal a lendülettel hanyatt is vágtam magam: ahogy beértem, azt mondta "Gyere ide!", én meg kicsit ódzkodva, de közelebb léptem. Attól tartottam ugyanis, hogy kapok egy nyaklevest vagy valamit, mert miért ne... Még meg is kérdeztem, hogy "Csak most léptem be, mit sikerült csinálnom ez idő alatt?", mire csak fintorgott egyet, megerősítette a felhívást, miszerint "Csak gyere ide!", majd alig láthatóan mosolyogva a nyakamba vetette magát. Gyerekek, nem hazudok nektek, szerintem kemény fél percig álltam ott tanácstalanul, hogy "Akkor most mit is kéne csinálnom?", mindezt persze úgy, hogy könnyekig hatott a gesztus. Már csak azért is, mert azt hittem, hogy ez a fajta spontaneitás és érzelemnyilvánítási mód kihalt a kapcsolatunkból. 

   Persze, miután túltettem magam a kezdeti sokkon, szorosan magamhoz öleltem – de persze közel sem olyan szorosan, mint akartam volna. Vannak határok, amiket kénytelen vagyok betartani... Vagy legalábbis szerintem kénytelen vagyok. Mindjárt meglátjátok, miért emeltem ezt így ki külön.

   Aztán a következő lényegesebb mementó már a hazaút volt. Együtt vágtunk neki egy másik tanítványával, Péterrel, aki, mint az utóbb kisült, szintén csepeli, így hát édes hármasban vágtuk fel magunkat a 151-re, laza huszonegynéhány perc várakozás (és Melinda gyrosának csücskének elfogyasztása) után. Természetesen már a buszmegállóban ment az egymásra hangolódás, Péter bevonása a mi kis közösségünkbe, aminek sajnos én csak azon módját találtam meg, hogy Melindáról osszak meg néhány talán nem túl hízelgő részletet, amíg ő a gyrosával vívott. Természetesen két falat között azért volt ereje néha-néha visszavágni. Persze tudom, hogy egyik-másik neki is rosszul esett, de kettőnk közt ezek a kis játszmák rendszeresek. Éppen ezért volt teljesen indokolatlan, hogy én egyszer csak besértődtem, mikor én kerültem terítékre, de volt egy pont, ahol az agyam ledobta az ékszíjat. Fogalmam sincs, miért... rendszerint jobban szoktam tolerálni, amikor elfajulnak a csipkelődéseink, de aznap este valamiért nem sikerült.

   A lényeg, hogy a mintegy 45 perces útból legalább 20-at látványosan végigduzzogtam. Mindezt úgy, hogy Melinda még indulás előtt jelezte, hogy majd beszéde volna velem. Mikor Péterünk leszállt, jeleztem is, hogy érdeklődve hallgatom, hogy miről akart velem beszélni. Mire – így utólag belátom, teljesen érthetően – azt mondta, hogy felejtsem el, már nem lényeges. És éreztem rajta, hogy felindultan mondja mindezt, amit persze én sem hagytam szó nélkül, és felszólítottam, hogy legyen olyan jó, hogy ha már hazakísérem, akkor bökje ki, hogy miről akart velem beszélni. Na, miután Péter leszállt, gyakorlatilag ezt csináltuk. Vagdalkoztunk oda-vissza, mert ő azt akarta tudni, én min sértődtem meg ilyen látványosan, én még azt, hogy miről akart velem beszélni. 

   Végül sikerült annyit kinyögnöm, hogy már fogalmam sincs, újabban már nem is jegyzem meg ezeket, mindössze csak azt, hogy akkor, az adott pillanatban az elevenembe talál, és onnantól kezdve azon puffogok, hogy valakinek ez sikerült, holott micsoda védvonalaim vannak. Ő meg elmondta, hogy igazából csak örült a lehetőségnek, hogy végre egy kicsit kettesben lehetünk majd, beszélgethetünk, és kérdezhetne az új munkámról meg úgy általában rólam, mert mostanában úgy érzi, hogy kicsit eltűntem ilyen téren a kapcsolatunkból; de hogy a buszon előadott magánszámommal teljesen megöltem a hangulatot, és ő így erre képtelen. Erre meggondolatlanul kiszaladt a számon egy olyan megjegyzés, hogy tök jó, de attól, hogy én hülye vagyok és visszafogom magam, és nem mondok ki dolgokat, ha vele vagyok, attól még ő ne érezze magát feljogosítva arra, hogy ugyanilyen hülye legyen; időszakosan legalább az egyikünk funkcionáljon már normálisan ebben a barátságban!
   A vicc az, hogy a megjegyzésemből mindössze az az egy részlet ütötte meg a fülét, hogy visszafogom magam, ha vele vagyok. A többi úgy hussant el a füle mellett, mintha soha ki sem mondtam volna, és ledorongolt, hogy pont ez az, amit nem akar! Hogy legyek vele őszinte és ne tartsak vissza semmit, mert ha elhallgatok előle valamit, akkor igazából pont azt nem éri el, amit szeretne: megismerni az igazi Mátét! Erre mindössze annyit tudtam reagálni, hogy egy darabig beharapott ajkakkal, látványosan más irányba pillogva, egyik lábamról a másikra átállva, helyenként dobolva próbáltam legalább annyira visszanyerni az önkontrollom, hogy ne sírjam el magam a következő megszólalásomnál. Végül, mikor úgy éreztem, sikerrel járt a művelet, azt hiszem hápogva csak annyit válaszoltam, hogy "Sajnálom, de ezen nem tudok segíteni"...  
   Végül mégis segítettem. Péntek este kb. fél tizenkettő és szombat hajnali fél egy között megfogalmaztam a levelet, amiben számba vettem mindazt, ami manapság az igazi Máté... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen ment. Már csak azért sem volt sétagalopp, mert... nekem rengeteg szabályom van, melyek révén megkönnyítem és elviselhetőbbé teszem a létezést. De a legfontosabb: senkinek nem adjuk ki magunkat, pláne nem tételesen összeszedve, hogy alkalmasint hova rúgjon, ha eredményeket akar elérni. Na, ezzel mégis homlok egyenest szembe mentem aznap éjszaka.
   Mondanom sem kell, hogy szombaton effektív használhatatlan voltam, ami csak azért volt kicsit problémás, mert HázŐrző oktatáson azért legalább 80%-ban ott kellett volna lenni fejben ^^ 70 %, azért valahogy érzésem szerint mégiscsak sikerült. De mindentől függetlenül a szombat hajnalig "papírra vetettek" teljesen eluralkodtak rajtam. (Már csak ezért sem akartam színt vallani, mert tudtam, hogy onnantól számítva minimum 2 hét, amíg újra használható állapotba kerülök; ezt a luxust pedig a képzések közepette nem igazán engedhettem volna meg magamnak... :/ )
   És, ugye már mindenki számára ismerős, hogy mikor már azt hinnénk, nincs hova fokozni, kiderül, hogy az addig tetőpontnak hitt szenvedés csak az előszobája volt annak, ami azután következik! Jó, talán kicsit túldramatizálom a dolgot... :D "Mindössze" arról volt szó, hogy éreztem, nyomottak vagyunk. Mindketten. Ezt persze fel lehet(ne) róni a betegség számlájára is... Épp csak... nem akarom itt kitaglalni annak a beszélgetésnek a mibenlétét, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy rohadtul nem csak a betegségről van szó. Lényeg a lényeg, hogy aztán természetesen kisült, hogy itt többről van szó. És akkor egyszeriben megértettem, mit ért Melinda azalatt, hogy marhára frusztráló, amikor nem mondok el (/ki) valamit. Amikor érzed, hogy ott feszíti a másikat a felszín alatt... de az egészet elintézi annyival, hogy ilyen állapotban hagyjad, majd elmondja, ha akarja. És csak ülsz ott sután, és tudod, hogy mit kéne tenned. De ugyanakkor a mit kéne tenned és a mire kértek kérdéskör meg totális ellentmondásban áll egymással, akkor van egy törtmásodperced döntést hozni – és ez az a helyzet, amikor tudod, hogy az lenne a legjobb, ha lenne egy harmadik opció, mert akármelyiket választod is a kettő közül, egyik se jó. Klasszikus két rossz közül a kisebbiket helyzet. De vajon melyik a kisebbik? Sose tudod meg, mert a másikat függőben hagytad.
   Utálom az ilyet. És azt is legalább ennyire utálom, mikor Ő ilyen. De, most őszintén, milyen jogcímén kényszeríthetném rá, hogy mondja el..? Mikor én magam előtte két nappal játszottam el szinte teljesen hasonlót.

Na, és akkor mindezek tükrében a megvilágosodás tárgya: soha életemben nem fogalmaztam meg még tisztábban azt, amit érzek, mint a mai nap folyamán egy baráti beszélgetés során. Két szóban össze tudom nektek foglalni. Fekete lyuk. Amikor egy csillag önmagába roskad, és mindent elnyel a közelében. Na, valahogy így érzem magam mostanság én is. Szédítő, örvénylő feketeség, ami mindent magába szippant – a megsemmisülésbe.  

Még magam sem tudom, hova fog ez kifutni, de érzelegni fogok...

   Egy kis mentális befolyásoltság alatt íródik e bejegyzés. Konkrétan: Radics Gigi Vadonatúj érzése alatt.
Onnan indítsuk el ezt a történetet, hogy egyébiránt nem ugrom a magyar könnyűzenéért, mert... egyszerűen csak ellenérzéseim vannak vele kapcsolatban. De pillanatnyilag van vagy összesen 5 szám, amit önszántamból is hajlandó vagyok meghallgatni, tetszik és szeretem is. Hiába, no, fejlődőképes vagyok, vagy mi szösz :D
   Na már most, folytatás: ma volt szerencsém egy kisebb fajta örömködésbe belefutni, amikor a délutános recepciós posztomon székeltem. Hazamenetele közben ugyanis Judit elbeszélgetett velem. Ő egy ügynökünk. Mint megtudtam, 1-es típusú ügynök, mert ő kizárólag a Generalinak köthet, így van nálunk alkalmazva, nem független partnerünk...  Minden nap tanul valamit az ember, nemde? Na, kérem alássan a beszélgetés témája nem egyéb volt, mint a majdani kihelyezésem, miután betanultam az ügyfélszolgálatos teendőket. Egyöntetűen egyetértettünk abban, hogy mindkettőnk a Teréz körúti székházat kultiválná számomra mint későbbi munkahelyet... de ez sajnos nem rajtunk múlik. Ami inkább rajtunk múlik, és ami hihetetlenül jól esett, hogy Judit azért szeretné, mert egyrészt látja bennem a potenciált, látatlanban is be meri vállalni a rozsdást, hogy az én képességeimmel nem jelent majd számomra különösebb kihívást a meló, illetőleg – ami számomra letaglózóan jól esett – mert kedvel. Mint embert. Azért ez fontos, nem? Nekem mindenképpen.
   Annál is inkább, mert nekem már rengeteg ember mondta, hogy kedvel vagy szeret, de zömüknél azt láttam-éreztem, hogy szigorúan csak a képességeim miatt. Ambiciózus és agilis vagyok, emellett megrögzött perfekcionista, amivel rendszerint csak a magam életét nehezítem, de a lényeg, hogy hihetetlenül a tökéletes munkavégzésre törekvő jellem vagyok; és, mint azt tudjuk, a kis emberek munkájából valaki odafent marha nagyot szakít. Úgy önmagában egy munkahelyen egyébiránt sanszos, hogy ezért kedveljék az embert. Ezzel alapjáraton nincs is semmi baj. Amennyiben honorálják. Épp csak ez utóbbi szokott minden formában elmaradni. Ezért is volt meglepő számomra, hogy a munkán kívül emberként kedvel és támogat engem valaki, aki kvázi nem ismer, csak annyit tud rólam, hogy én vagyok Kovács Máté, a recepciós, akit ad absurdum egy hang nélkül megbízhatunk azzal, hogy vegye át a csomagunkat vagy intézzen el nekünk valamit, mert megcsinálja. Összességében tehát elmondhatom, hogy hihetetlenül jól esett az a kis beszélgetés, valósággal megmelengette a szívemet.
   Ami viszont már véleményem szerint szomorúbb, hogy rengeteg olyan ember létezik a munkán kívül, akik szintén csak a képességei miatt kedvelik/szeretik az embert. És ami még inkább szomorú: tele vagyunk ilyen kapcsolatokkal. Ti legalább annyira, mint én, csak tartok tőle, hogy Mindannyiunknak jobban esik tudomást sem venni az ilyenekről. Meg is mondom miért: az ilyen kapcsolat fel- és beismerése magunk felé együtt jár egy nem kívánatos tényezővel, nevezetesen azzal, hogy ilyenkor a saját szemünkben leszünk kevesebbek, ugyanis szembesülünk (szembesítjük magunkat) azzal a ténnyel, hogy pusztán csak problémamegoldók vagyunk mások életében, ezért "tartanak minket". Ritka ótvar érzés, nemde?
   És akkor erre a csúfos felismerésre kvázi a semmiből érkezik egy olyan visszajelzés, aminek tükrében egyszeriben borul a világ – no meg a bili –, mert hirtelenjében belefutunk egy olyan emberbe, aki kivételesen önmagunkért szeret. Nekem a mai napra az én drága Melindám jutott erre a szerepkörre mint magánéletből vehető példa. Az utóbbi pár hétben, mióta effektív ügyfélszolgálaton kezdtem dolgozni, neki meg lassanként tényleges beindult a tánctanári biznisz, mert végre adódott neki a lehetőség, hogy ott hagyhatta a másik állását, mert olyan ajánlatot kapott és azóta főállásban tánctanárkodhat... szóval, azóta nekem egyre inkább az volt az érzésem, hogy elúszunk egymás mellett, mert ennél jobban már nem is térhetne el a beosztásunk, ennél fogva a rendelkezésre álló szabadidőnk is mindinkább összeegyeztethetetlenné vált. Én kis mafla meg az egyre ritkuló találkozásokból és beszélgetésekből arra a következtetésre jutottam, hogy ez a... barátság..? kapcsolat..? na, szóval ez ugyanarra a csúfos végre fog jutni, mégpedig záros határidőn belül, mint a többi ilyen jellegű kapcsolatom az életben: meredek felívelést követően kétszer olyan meredek leszálló pálya a semmibe. Aztán, láss csodát, mégse!
   Úgy értem... még valamit nem árt tudni rólam: én egy hihetetlenül hülyén összerakott pali vagyok. Ebben nagy részt a saját ténykedésem is közre játszik, de a lényeg az, hogy bennem olyan merev szabályok és gátak alakultak ki, amiket ritkán és csak is kirívó esetekben, megfelelő indokkal lépek át. Egyszerűen azért, mert noha ezek a szabályok és elvek eléggé rugalmatlanná teszik a személyemet, de ugyanakkor olyan támaszt nyújtanak, aminek mentén sokkalta egyszerűbben tudom bonyolítani az életemet és a társaskapcsolataimat, mint a legtöbb ember – vagy a legtöbb ismerősöm. Attól, mondjuk, most tekintsünk el, hogy ez az utóbbi közel 2-3 hónapban marhára nem így van, és pillanatnyilag totálisan a feje tetején áll a világom :D De nagy általánosságban egyébként az egyszerűség, a tudatosság, a racionalitás és a szervezettség jellemzi a társas kapcsolataimat.
   Na már most, kérem tisztelettel, ha már szó esett általánosságban a merev szabályaimról, mindjárt említsünk meg egyet, ugyanis aktuális a sorozatos újraértékelése: nem adom ki magam senkinek, és ennek keretében szélsőséges érzelemnyilvánításra sem ragadtatom magam. Ezt hogy kell értelmezni? Alapesetben úgy, hogy én a büdös életbe nem mondom azt senkinek, hogy szeretem. Nem szolgáltatok senki ember fiának támadási felületet, mert szeretni valakit, kötődni egy másik emberhez a külvilág szemében a gyengeség jele; olyan felület, amit akár csak megsuhintva is fájdalmat lehet okozni. Igen ám, csak hogy az utóbbi időben én ezzel homlok egyenest szembe mentem, és újra meg újra kvázi nevetség tárgyává tettem magam, mikor azt bizonygattam Melindának, hogy én mennyire szeretem (jelzem, ez egyébiránt a mai napig nem változott, illetőleg csak annyiban, hogy a "megállapodásunkban foglaltak alapján" nem fárasztom ezzel sem őt, sem pedig magamat. Mindenki tudja: olyan szekér után nem futunk, ami nem vesz fel... Pláne manapság, hogy van busz, troli, villamos, hév, vonat meg mi egyéb anyám kínja). És én naiv eleddig azt hittem, hogy e tekintetben valamelyest hasonlóságot mutatunk, mert, hogy őszinte legyek, ennyire nyílt és profán megnyilvánulást én még nem tapasztaltam felőle irányomban. Egy egyszerű szívecske a legváratlanabb és a legkevésbé indokolt helyzetben, és nekem végem volt. Odáig voltam meg vissza, és természetesen máris hülye poénkodással hárítottam a számomra felfoghatatlant. Mert az, hogy én lépte-nyomon bolondot csináltam magamból, illetőleg néha-néha még ma is hódolok ennek a hóbortomnak, hogy bebizonyítsam hogy szeretem... az egy dolog. (Hogy a bizonyításnak ki a célszemélye: Ő vagy én... az meg egy másik. Sem egyik, sem pedig másik dolog boncolgatása nem célszerű...) De én tényleg azt hittem, hogy ilyen egyszerű, szívmelengető és spontán szeretetmegnyilvánulást nekem még remélnem sem szabad részéről. Mert... valahol talán úgy gondolom, hogy a hallgatólagos "egyezménybe" ez sem fér bele..? Nem tudom. Tényleg nem tudom. De akkor is jól esett. Az érzés, hogy valakinek, hacsak egy múló pillanat erejéig is, de jelentesz valamit... hogy azon pillanat erejéig egyszeriben értelmet nyer és személyében testet ölt a "szívében hordoz" kifejezés... Egyfajta buta, gyermeteg reménnyel tölti el a szívemet. Hogy... én is jelentek valamit egy másik ember számára. Ha nem is sokat. De azt a keveset mindenképpen. És talán komolyan... 
   Hova tovább az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sosem akartam így érezni. Soha. Egészen kicsit korom óta tudtam, hogy én mindentől és mindenkitől független akarok lenni. Nem akartam függni senkitől és semmitől. Messze el akartam kerülni azt, hogy rengeteg emberhez hasonlóan külső forrásoktól tegyem függővé a tulajdon értékemet. De így, 19 éves, úgy mondd felnőtt fejjel azt kell mondjam, hogy jó érzés lenne tartozni valakihez. Mert noha szép dolog a barátság... de egy ponton túl kevés. Egy barátot éppen a barátság természetéből fakadóan nem szerethetsz úgy, mint azt az embert, akihez tartozni vágyódsz. Akit szeretni vágysz. Őszintén, igazán és mélyen szeretni. Persze, a jó barátság is pontosan ilyen: őszinte, igaz és mély... de számomra érzelmileg még mindig sekélyesebb érzés, mint mikor szabad akaratomból elköteleződöm valakinek a szeretete mellett. Mert onnantól kezdve az a személy kerül a gyújtópontba. Neki kell a gyújtópontba kerülnie! Persze nem betegesen fanatikus módon. De idővel ő válik életed alfájává és omegájává. Ő lesz az, akiben megtalálhatod a megnyugvást, a szeretetet, akiből erőt meríthetsz, akivel otthon érzed magad, függetlenül attól, hogy hol vagytok. Aki mellett teljességgel szabadnak érzed magad, aki előtt nem kell magyarázkodnod semmiért, mert pontosan tudja minden lépésed indíttatását – és aki mellől mérhetetlen szabadságod ellenére sem akarsz elszakadni (megint csak nem a beteges egymás nyakán lógás esetéről beszélünk; csak egy egyensúlyi állapotról).   Talán butaság, és korai ilyen fiatalon ezeket a kérdéseket forszírozni, és erőltetni az eljövetelét... de hihetetlenül fárasztó várni, és bízni a csodában.

Isaac Marion – Eleven testek

   Már szemeztem egy ideje ezzel a könyvvel, és ha jól emlékszem, nem egészen egy hónapja végre a tulajdonomat képezi, és talán kb. egy hete a végére is értem.
   Gyerekek, megérte ennyit várni! :D Jó, persze a klasszikus cicám itt is előjöttek: természetesen volt elgépelés, de nem sok – ellenben zavaró. De ezen hamar túllendültem. Hihetetlenül olvasmányos, és ami még engem is meglepett: zombis témájú könyv ellenére módfelett érdekes és szabályosan falatta magát!Az általam csak reklámszünet-effektusnak nevezett írói magatartás hihetetlenül precízen volt kidolgozva: mindig akkor és ott lett vége egy fejezetnek, amikor már kezdesz belelendülni, és ezért ész nélkül lapozol a következőre, és észre sem veszed, már rég elolvastál vagy 90 oldalt (közel 3 fejezetet), de még mindig nem tudod lerakni. Mondanom sem kell, én természetesen tömegközlekedés közben tudtam elkövetni ennek olvasását, így sajnos rá voltam kényszerülve, és így tartott is vagy 3 napig, mert sajnos dolgozni és képzésekre járni (és figyelni! :D ) meg vizsgázni kényszerültem a hét minden napján (mármint hétköznapján... mert hétvégére persze már marhára nem maradt mit elolvasni ^^ ). 
   Gondolom, mondanom sem kell, hogy ezek után epekedve állok a filmváltozat elé, ami legjobb tudomásom szerint már elérhető, mert a könyvet már rég kiadták, csak hozzám jutott el későn a híre, és már akkor megfilmesítették, mikor kiadták.
   Persze gyakorlott, rutinos olvasó könnyűszerrel kitalálhatta a cselekményt olvasás közben, de azt kell mondjam, kivételesen marhára nem érdekelt, hogy lám, igazam volt. Élveztem minden egyes sorát, és alig vártam a következőt; s noha a borítékolhatók bekövetkeztek, azért mégis sikerült némi csavarral elénk vetni őket, szóval hihetetlenül meg vagyok elégedve a könyvvel.

Magától értetődik, hogy zombi rajongóknak alapdarab, de ez az a könyv, amit tényleg Mindenkinek tiszta szívvel ajánlok, még a félőseknek meg finnyásoknak is! Mert hogy egyéb iránt olyan "hűű, de horror!" részek nincsenek benne – én legalábbis nem találkoztam eggyel sem. A kedvenc kávézomban, a California Coffee Companyban ne tudjátok meg, hányszor futottam bele ez alatt a cirka 3 nap alatt, amíg kibeleztem a könyvet, hogy "húúú, ez mennyire félelmetesnek néz ki!" meg hasonlók... Bízzatok bennem, nem az! ;D Ha valakinél mégis kiverné a biztosítékot a későbbiekben (de ezt szigorúan csak ijedésre értem!), az nyugodtan megkereshet és eltángálhat a könyvvel! ;) :3

J. Sterling – The Perfect Game (A hibátlan játék)

   Jó rég nem jelentkeztem már könyvkritikával... :/
   Azonban vigasztaljon Mindenkit a tudat, hogy így estére mindjárt kettőt tartogatok: ahogy ez a címből is kitűnik, lesz itt egyszer egy J. Sterlingünk, akinek The Perfect Game c. kötetét fogjuk taglalni; illetve lesz még hátra egy Isaac Marionunk, akinek Eleven testek c. könyvét szintén boncolgatni fogjuk.
   Akkor hát J. Sterling.
   Mivel relatív régen olvastam, ezért nem igen tudok sokat mesélni róla, pláne anélkül, hogy különösebben poén gyilkos ne lennék. A cselekmény hihetetlenül puritán, már-már zavarba ejtően egyszerű – csakúgy, mint a nyelvezet, ha már témánál vagyunk; illetve az ide vonatkozó gondolataimat kiegészíteném azzal, hogy helyenként szinte már közönséges. Úgy értem, persze, használjuk a szlenget kortárs irodalomban, de nálam van a lazaságnak az a foka, amin túl már azt mondom, hogy sajnos a kortárs olvasó megszólítása a minőség és az élvezhetőség rovására megy.
   És ha már cselekmény és nyelvezet feszegetése: én magam egész eddigi életemben eddig annyit tudtam a baseballról, hogy Amerikában hihetetlen népszerűségnek örvend. Illetőleg volt egy sanda gyanúm, hogy minden profi szinten űzött sporthoz hasonlóan, itt is vannak fanatikus rajongok, csakúgy, mint ellendrukkerek, akik végül mégis belehabarodnak a játékba/játékosba.
   Számomra kissé... hiányos volt és összecsapott. Gond nélkül össze lehetett volna hozni minimum négy,- de inkább ötszáz oldalt, ha pl. mindjárt az elején kicsit jobban belemerülünk ebbe a "zsigeri ellentétből lassanként fel- és beismerem, hogy szerelmes vagyok ebbe a tahóba"-kérdéskörbe. És vagy én vagyok túlérzékeny meg drámázásra hajlamos, de az elválás mint veszteség, véleményem szerint, mélyebb érzelmeket kellett volna kiváltson a szereplőkből (az időközi afférokról és "súlyosbító tényezőkről" már nem is szólva). Továbbá megint csak szót kell emelnem amellett, hogy több szereplő szemszögéből vázoljuk fel a cselekményt. Lehet, én vagyok csökött értelmi képességű, de engem néhol bezavar, hogy ki-mikor-hol-miért-merre... UGYANAKKOR! ha már élünk vele, akkor kár elpackázni a benne rejlő lehetőséget: az elválást, majd pediglen a stressz kicsúcsosodását baromi jól meg lehetett volna írni a gyakori szereplőváltogatás eszközével! Krimikből és thrillerekből jól ismert eszköz, hogy ugyanazon cselekményt csak részleteiben és egyszerre több aspektusból vázolva újra meg újra előveszünk, késleltetve a végkifejletet. Igazán sokat dobott volna a drámaiságon – bár elismerem, a mértékét eltalálni nem egyszerű; de én akkor is siratom a lehetőséget... :'(

Mindent egybevetve azonban azt tudom mondani, könnyű kis olvasmány, amit tudok ajánlani kvázi mindenkinek (hova tovább elírásokra érzékenyek csak óvatosan vegyék a kezükbe, akadt pár elég zavaró)...  Mondjuk nincs kétségem afelől, hogy valószínűleg inkább a 19-25 közötti hölgyek fognak ráugrani, és alighanem elalélva fognak olvasni minden sort. Nekik csak annyit: kedves egészségetekre váljék! Mindenki másnak, íróknak meg pláne: okulásra kimondottan jó. Lemérhetitek, hogy nektek mi hiányzik ahhoz, hogy életszagú erotikus-romantikus művet tudjatok alkotni majd egy nap – amennyiben tervezgettek ilyesmit.

Elsők

   Na, hát sziasztok!
   Ismét itt, és megint csak egy életszerű/- szagú bejegyzéssel.
   Meg kell osszak Veletek néhány új információt: nem tudom, mennyire bocsátkoztam részletekbe az új munkámat illetően, de most, túl az első ehhez kapcsolódó vizsgámon, nyugodtabb szívvel mondom, hogy ügyfélszolgálatos lettem a Generali Biztosító Zrt.-nél. Felettébb érdekes munkakörnek találom, mert zömmel ugyanazokkal az emberekkel és élethelyzetekkel találkozom, mint recepciósként találkoztam nem sokkal ezelőtt; épp csak most már cselekvőképesnek kell lennem, ha megtalál az ügyfél. Ennek szellemében a feletteseim, értelemszerűen, beiskoláztak mindennemű képzésre, ami a pozíció betöltéséhez szükségeltetik. Jelesül, a héten KGFB és Casco képzésen voltam, illetőleg a mai nappal levizsgáztam belőle. Majdnem egy éve nem került toll és papír ilyen céllal a kezembe, szóval furcsa érzés volt.
   De a lényeg: sikerült! Olyannyira, hogy vizsga után beültem szépen az egyik kis munkatársam mellé, aki mellett betanulok, és konkrétan volt szerencsém élesben végigcsinálni egy KGFB tarifálást- és kötést! :D Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de hihetetlen élmény volt! Alig várom már a következőt. Remélhetőleg, azt már a saját JUST-kódomra, és akkor jutalékot is kapok utána :)
   Ezen felül azonban nem tudok túl sok újdonsággal vagy elsővel nem tudok szolgálni. Eltekintve mondjuk attól, hogy életemben először éreztem féltékenységet. Nagyon szívesen elcserélem bárkivel, bármi egyéb érzésre! Nem jó... sőt, kimondottan szar érzés! (Már elnézést a vulgaritásért)

Szóval, fiúk, lányok, így összességében: amikor megtudom, melyik ügynökségre helyeznek ki, tessék hozzám jönni Casco-t meg KGFB-t kötni! :D illetve, akkora elvileg már egyebet is fogok tudni, de pillanatnyilag ezzel a kettővel szolgálhatok. Jövőhéttől elvileg már lakásbiztosítással is ;)

Na, puszipá, és olvassatok sokat! Nem feltétlenül engem, de legalább könyveket! :D

Mérlegeljünk!

Expressz azonnal és ajánlva kell Hozzátok szólnom, Drága Olvasók! :D

Nos, pár napja írtam egy engem igencsak mélyen érintő, ennél fogva a nap huszonnégy órájában foglalkoztató témában, de akkor, ott frissiben nem akaródzott közzétenni, mert utólag újraolvasva – és javítva az óhatatlanul becsúszó hibákat :D – arra a következtetésre jutottam, hogy érlelem még egy darabig a dolgot, és ha úgy ítélem, akkor felteszem, változatlan formában. 

   Ez ma megtörtént. Mégpedig azért, mert eddig az tartott vissza, hogy nem igazán éreztem úgy, hogy én kész volnék felvállalni a témát, pláne nem a rá érkező reakciókat. Azonban ez a mai nappal végérvényesen megfordult! Bizonytalanságom és elveszettségem a múlté! (A hihetetlen fordulat miértjéről egy hangyányit később ;) )

   Tegnap elég rossz napom volt, mert csúnyán rám pirítottak azért, mert a munkámat végeztem. Nem tudtam róla – mivel előzőleg semmi erre vonatkozó információ nem jutott el a recepcióra –, hogy az osztálynak, ahova az ügyfelet irányítottam, milyen külön bejáratú kívánalmai vannak az ügyfélfogadási időre nézvést, és ezért egyszer telefonon, egyszer pedig élő szóban – a kettő között vagy összesen 10 perc szünettel – olyan hangon és stílusban lettem leteremtve, hogy a végén még én kértem elnézést, hogy egyáltalán felmerült bennem, hogy fél négy után foglalkozunk még ügyféllel – úgy, hogy az ügyfélszolgálat hivatalos nyitvatartási ideje du. 4-ig szól, és ha valaki 15:58-kor esik be, még azt is köteles fogadni az ügyintéző. Legalábbis az ügyfélszolgálaton...

   Szóval, ennek szellemében, illetve az engem addig két héten keresztül megállás nélkül érő negatív impulzusok hatására hangyányit még inkább magam alá kerültem, mint a hét folyamán.

   Ez úgy látszott, nem fog változni a mai nap folyamán sem, pláne, hogy hónapok óta nem alszom normálisan – hát igen, egy táncos számoljon azzal, hogy este nyolckor nem az ágyába esik be, hanem nagy sansszal a próbára :D –, úgyhogy e mellé még ingerlékenység is társult, és gyakorlatilag nem volt olyan, hogy nekem jót lehessen tenni. Minden meló kuli volt és büdös. Épp egy ilyennek minősíthető feladatból tértem vissza, mikor zengett a telefonom... (Chris Daughtry There and Back Againjére mindent lehet mondani, de nem csörög :D ) Az ügyfélszolgálat osztályvezetője hívott, akinél anno két hete (?) voltam interjún, mert akkor volt üresedés. Végül nem választottak ki, ellenben mondták, hogy az anyagomat megőrzik, és ha fél éven belül ismét aktuális, mindenképp megkeresnek. (Az első interjúmon azért hasaltam el, mert nincs értékesítési tapasztalatom, ez állt az utamba.) Nos, aktuálissá vált és megkerestek :D És mondták, hogy nagyon örülnének, ha mihamarabb tudnék kezdeni. Olyannyira mihamarabb, hogy a legfőbb főnökömmel már a mai nap folyamán egyeztetnek, hogy jövőhéten nekem már az IT-képzésen kéne csücsülnöm!!! :D

   Most úgy érzem, az Univerzum kegyes volt hozzám. :) Igaz, belekerült két hetébe, de meglépte azt a lépést, amire úgy vártam, amiben úgy reménykedtem. Amire tulajdonképpen feltettem a jövőmet, mert én erre alapozva hagytam ott az iskolát és a gyakorlati helyemet, mert a tavalyi évet alapul véve úgy döntöttem, nem várom meg, hogy kiderüljön, hogy nem leszek képes letenni a szakmunkás vizsgát. 

   Két hete a sikertelen interjú nyitotta a sort, amire rákövetkezett megannyi negatív tapasztalat. A tánctanári meló elvesztése – ami tulajdonképp sose volt az enyém, mert még csak nem el sem kezdtük létszámhiány miatt –, majd a magánéleti malőr-sorozat... Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy a 2013-as év felesküdött arra, hogy megkeseríti az életemet. De lám, így 5 héttel a vége előtt kisül, hogy nem, csak eddig nem tudott jobbat osztani :)

Most már csak annyit kérek, hogy szorítsatok nekem, hogy ennek szellemében minden a lehető legjobban menjen! :D Legalább a melóval, ha mással nem is... aztán, amint időszerű lesz, jelentkezem ezzel az Anglia-témával. 

Addig is, Univerzum! Bárminemű döntést segítő jelet örömmel fogadok! :)

Sokszor csókoltat Benneteket:

Matt Jarow 

xoxo   

Szerelem a XXI. században. Mindent lehet – vagy mégsem..?

Azért gondoltam úgy, hogy újfent vitára bocsájtok egy engem is érintő és foglalkoztató kérdést, mert holtpontra jutottam a megválaszolásában. Illetve, nem is annyira a megválaszolásában, mint a ráadott – eleddig magától a célszemélytől begyűjtött – reakciók feldolgozásában.
   Ennek szellemében kérdésem: hogy állunk a kor-kérdéssel így a XXI. században?
   Mert nekem 16 évesen is volt már 26 éves barátnőm, akivel kölcsönösen szerettük egymást. Előzőleg mindketten éltünk már meg csalódásokat, és nem csak hogy úgy tűnt, hogy ez most más lesz, de lépte-nyomon "bizonyítottuk" is, hogy ez most más! (Mellékesen megjegyezném: utálom ezt a szót, legalábbis kapcsolatban. Senkinek semmit sem kell(ene) bizonyítania. Ez vagy jön vagy nem. Ha nem jön, akkor pech, de akkor "Te jobbra, én balra, ne raboljuk egymás idejét!")
   Mondjuk, végeredményét tekintve annyira mégsem volt működőképes, mert közel egy év és kisebb-nagyobb viharok után mégis csak szétmentünk, immáron végleg, de amikor szerettük egymást, akkor nagyon szerettük egymást. Már-már fanatikusan. És mindentől függetlenül én kellemes emlékként őrzöm ezt az időszakot. Úgy vagyok vele ugyanis, hogy ez az élmény, ez a tapasztalat ugyanúgy hozzájárult a személyiségem fejlődéséhez, és bizton állíthatom, ma kevesebb lennék és garantáltan nem ugyanaz a személy, aki most vagyok, ha nem lett volna szerencsém ehhez a kivételes nőhöz.
   Sosem értettem egészen, hogy lehet még mindig létjogosultsága annak a merev, konvencionalista felfogásnak, miszerint a szerelem korhoz van kötve. Illetve, pontosítok: hogy megfelelő korhoz van kötve. Véleményem szerint a szerelmet és a szerelmest a maga szintjén kell tudni kezelni. Senkinek sem kell bemutatnom a koruknál érettebb kamaszokat vagy a lélekben még mindig huszonéves negyveneseket, igaz? Akkor kérdem én, miért veri ki a biztosítékot, ha egy korombeli ifjú (jelzem: 19 éves vagyok) beleszeret egy nála 8 évvel idősebb, fiatal hölgybe?
   Kedveseim, 3 éve nem voltam szerelmes. De tényleg! Ez alatt a 3 év alatt EGYSZER volt olyan, hogy valakit elég vonzónak találtam, de csak vonzónak!, ahhoz, hogy tegyek valami kísérletet egy... erkölcsileg kifogásolhatót, de számomra mindképpen előrelépést jelentőt. Igaz, végül az sem jött össze. Azért mondom el, hogy érezzétek a dolog súlyát.
   Válogatós vagyok, nem kicsit! Nálam keresztül jutni a rostán, hogy érdemesnek találjak valakit arra, hogy feladjam érte a saját szabályaimat, és kivételesen ember legyek és sebezhető egy másik ember előtt... Ezt elérni nálam lassanként a lehetetlennel határos. Viszont, ha valakinek sikerül, abba óhatatlanul beleszeretek. Sajnos ez van. És igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egyesek számára nem örvendetes tényállás, hogy akár teherszámba is mehetek, de én ezen, ha belepusztulok sem tudok változtatni. Legalábbis egykönnyen és egyhamar nem.
   De őszintén: nem is akarok! Mindjárt meg is indoklom, miért nem. Talán... túlzónak és drámainak hathat a következő állításom, de nekem csak úgy megy ez a másikon túllépős játék, ha az illetőt elveszítem egy időre. Ha... megszűnik számomra létezni. Csak így tudom újragondolni, hogyan férhet bele az illető az életembe úgy, hogy pillanatnyilag egészen egyértelműen nem a barátom, mert többet érzek iránta. Viszont még inkább magától értetődik, hogy nem a szerelmem, elvégre visszautasított. Nyilván ti is ismeritek a közkeletű "viccet", miszerint "Megdölgött a kutyád, de megtarthatod!". Frappáns, komolyan mondom. Rendszerint nem szoktam élni a lehetőséggel. Sőt, eleddig éltem már meg annyi visszautasítást, hogy még mielőtt megteszik az ominózus ajánlatot, körbe kerítve a "Te helyes/ aranyos/ kedves fiú vagy..." dumával és hasonszőrű társaival; szóval én még ez előtt szoktam lépni, hogy, "Igen, köszönöm, tisztában vagyok vele, nincs szükségem rá, hogy te is elmondd, hello!"
   De mi olyankor a teendő, ha az illető, aki már egyértelműen nem a barátod, de nem is lesz soha a szerelmed, túl fontos neked? Ha képtelen vagy kiállni a gondolatát, hogy elveszítsd, akármilyen rövid időre és akármilyen, egyébiránt jól igazolt, szándékkal?
   Én komolyan nem hittem volna, hogy valaha ennyire közel kerülhet hozzám valaki. Hogy ennyire fontos lehet. Hogy ennyire képes lehetek szeretni. És ennek a szeretetnek kivételesen semmi köze ahhoz, hogy előszeretettel nevezem szerelemnek azt, amit egyébiránt a hölgy iránt érzek. Nem, ez ettől független szeretet. Ez olyan szeretet, hogy esténként mosolyt csal az arcomra, ha rá vagy a beszélgetéseinkre gondolok. Hogy teljesen másképp viselkedem, ha vele vagyok – sokkal... emberibb vagyok. Sokkal önfeledtebb. Sokkal boldogabb. Boldog vagyok, hogy az életemben tudhatom őt. De ezeket én képes vagyok a szerelemtől függetlenül érezni valaki iránt. (Illetve most már tudom, hogy erre is képes vagyok. Eddig azt hittem, ez mind velejár a szerelemmel... erre most kiderült, hogy a szerelemtől függetlenül is lehet ennyire szeretni valakit. Tök jó!) Sőt, tovább megyek: nem hittem, hogy annyira lehet szeretni valakit, mindentől függetlenül, hogy maga a tudat, hogy ki akar menni Angliába – akár csak három hónapra, akár határozatlan időre, ilyen tekintetben nekem aztán zaksó! –, megríkasson! És mikor azt mondom, megríkat, azt úgy értem, hogy háromnegyed órán keresztül igyekeztem a lehető legnagyobb kussban zokogni előbb a könyvem fölött, amit olvastam (és csodák-csodája, pont ez volt ott is a gyújtópontban), majd pedig a párnámba, mindezt úgy, hogy közben az öcsém mellettem számítógépezik, tehát tényleg egy rohadt nyüszítést sem engedhettem meg magamnak! Még a légzésemre is muszáj voltam odafigyelni, hogy tartsam az eredeti, szabályos ütemet. Gyerekek, marha nehéz ennyire odafigyelni, miközben legszívesebben a földön ülve csapkodva tombolnál, hogy "Ez nem lehet igaz!" ...
   Természetesen felmerült opcióként, hogy kísérjem ki, mert együtt mégiscsak jobb egy ilyen kalandnak nekiugrani. De... hogy maradéktalanul őszinte legyek mindenekelőtt magammal, és rögtön utána persze Veletek: kétlem, hogy képes lennék erre. Hogy csak barátként kimenjek vele. Mert hátrahagyni ezt az országot, annyira nem vágna földhöz. Az sokkal inkább, hogy vele menjek ki, annak biztos tudatában, hogy úgyse lehet köztünk semmi, miközben én garantáltan ezt remélném ettől az utazástól. Hogy ha már egymásra vagyunk utalva, akkor talán más fénytörésbe kerülnek a dolgok... és én is. De így nekiindulni mindenkivel szemben szemétség, nem? És akkor tessék, íme a nap második kérdése: Ti képesek volnátok így kimenni, és szigorúan csak barátként jelen lenni? Nem reménykedni, nem próbálkozni, és végül emelt fővel elviselni, ha a számításotok – ismételten – nem úgy sül el, ahogy terveztétek?
   Én nem. Pedig szeretném. Szeretném, ha képes lennék rá, ha lennék ennyire érett és ennyire férfi. De egyelőre még nem vagyok. Pedig szeretnék az lenni.  És legalább ennyire szeretnék kimenni és szerencsét próbálni. És külön öröm lenne, ha vele. De az ismert feltételekkel együtt pillanatnyilag elképzelhetetlennek tartom. Persze, tudom, addig még van egy kis időm, még változhat a felfogásom, a hozzáállásom... de ennyire azért nem bízom saját magam ugrásszerű fejlődésében.
   Viszont, ha ezt veszem alapul, akkor teljesen jogos, hogy a koromra hivatkozva lettem elutasítva. Függetlenül attól, hogy a viselkedésem, érzésem szerint, messze túlmutat a kortársaimén. Általában legalábbis. Mert azzal még én magam is tisztában vagyok, hogy ez, amit most csinálok, hihetetlenül gyermeteg. Ha tényleg annyira különböznék a kortársaimtól, akkor férfi módjára, csendben szenvednék, nem plénum előtt. De mindösszesen két napig ment a csendben szenvedés. Miután tegnap eljutottam arra a(z egyébiránt tudom, hogy téves) végkövetkeztetésre, hogy férfiként nem voltam megfelelő. Mert hogy tisztában vagyok vele, hogy mi mindent tudok nyújtani egy kapcsolatban. És ezt, ha nem is tételesen és vázlatpontokba szedve, de azért elmondtam... próbáltam bizonyítani is (néha, khm... nem a legjobb módszerekkel, ezt elismerem), ennek ellenére végül odafutott ki a dolog, hogy a korom többet jelent, mint én magam. Hogy mindaz a jó, amire képes volnék, ami bennem lakozik (persze, a hibáimmal is tisztában vagyok, sőt... véleményem szerint én látom csak tisztán őket!), mégsem bizonyult elég jónak ahhoz, hogy érdemesnek találtassak.  És hiába lett elmondva, hogy nem így van, és eszembe se jusson ezt érezni, ezt levonni az egészből... én mégis erre jutottam. Mert, ha valóban bírok azokkal a tulajdonságokkal, amiket egyrészt én elsoroltam, másrészt a hölgyemény... akkor tanácstalanul állok a tény előtt, hogy mindezek ellenére sem...
   És akkor ez legyen is a végszó. Illetve, inkább egy pár kérdéssel zárjunk, tehát: akkor most a XXI. századi ember tényleg olyan mérhetetlenül felvilágosult, mint hiszi – vagy még mindig a régi, bigott szokások, elképzelések és felfogások rabjai vagyunk? Mennyire igaz a mondás, hogy "Szerelemben és háborúban mindent szabad!"? Mi fér bele a "minden" kategóriájába?

S. C. Stephensen – Esztelen

   Időközben ezt is sikerült abszolválni és elolvasni, szóval most erről is pár szót...
   Mindenek előtt emeljük ki: ennyi elgépeléssel rég nem találkoztam. És nem csak a klasszikus hibák csúsztak be, hanem olyanok is, amelyeket egy jó lektornak- és/vagy szerkesztőnek azonnal ki kell(ene) szúrnia. Könyörgöm, olyan hibákat azért mégse hagyjunk már bent, mint pl. -ban rag helyett -bam. Ezek azok az apró kis nüanszok, amiken magamban felsikítok.
   Alapból nem értem, hogy női írót miért pasi fordít? Én nem akarok önmagam ellen felszólalni (pláne nem olyan hosszan, mint valószínűleg sikerülni fog), de köztudott, hogy a férfi írók és fordítók gyérebb munkát végeznek, mint a nők. Egyáltalán: teljesen máshonnan közelítjük meg a dolgokat. Értelemszerűen egy pasi nem fog akkora figyelmet szentelni a leíró jelenetek választékos lefordítására, mint egy nő. A pasik ennél... praktikusabban vannak bekötve. És ez látszott is a fordításból: egy oldalon belül háromszor fordul elő, és szinte egymás alatt (igaz, vagy hat sorral lejjebb) egy kifejezés?! Oké, nyugodtan lehet rám kígyót-békát hányni, de én ettől akkor is falnak megyek! Miért csak én izzadok vért írás közben, hogy lehetőleg egy oldalon maximum kétszer használjam ugyanazt az igét, és ha harmadjára akarom, akkor lehetőleg hasonló jelentésű, de más szót használjak? Leírásnál ugyanez! Dafke se vagyok hajlandó harmadjára leírni pl. azt, hogy "kávébarna"... vagy nem írom le harmadjára, vagy kiizzadok magamból egy másik jelzőt, ami lefedi a kávébarnát.
   Arról már nem is szólva, hogy nekünk férfiaknak általában messze elmarad a szókincsünk a nőkétől. Jelesül: mi nem tudunk megkülönböztetni hatféle zöldet. A zöld, az zöld. Én is csak addig jutok, hogy fazöld, fűzöld, méregzöld... és ami ebbe a háromba nem esik bele, az zöld. Ugyanígy a többi színnel vagy az érzelem kifejezéssel. Mi férfiak elég suták vagyunk e téren az életben is, de írásban..! És ez hatványozottan tetten érhető akkor, ha női karaktert próbálunk megszólaltatni. Számomra egyszerűen botrány, hogy volt képes a fordító ennyire... egyszerű, szegényes és silány érzelmi töltetű szavakat egy női szereplő szájába adni. Életemben nem olvastam még úgy olyan szöveget, amiben előfordul, hogy XY mennyire szexi, hogy utána ne fejtsék ki, miért. Általában olyan jelzők jelenlétéhez szoktam ilyenkor, mint igéző, markáns, karakteres, szép metszésű, és még sorolhatnám... Ebben a könyvben ezt nem igazán kaptam meg. Ritkán merészkedtünk túl a "szexi" és "érzéki" vonzáskörén.
   Na, fordítói hanyagságot kitárgyaltuk...
   Ami már a szerző hibája: sablonos és agyoncsépelt az elképzelés. Egy rock sztár elhódítja a barátjától annak mindaddig becsületes és hűséges barátnőjét? Tizenkettő egy tucat. A lány őrlődik a helyes és a kívánt viselkedés, férfiak közt. Megint csak tizenkettő egy tucat. Nagy, drámai választó jelenet(ek)? Hadd ne ismételjem magam...
   Ettől függetlenül elolvastam és élveztem, mert volt benne valami megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami végett kénytelen voltam. Ráadásul, bizonyos jelenetek egy az egyben átültethetőek voltak jelen helyzetemre, éppen ezért ezeket az oldalakat szabályosan faltam, mert abban reménykedtem, hogy egyfajta megoldást kínálnak majd a kérdéseimre, tanácstalanságomra... természetesen nem tették :D Pontosan úgy és oda futottak ki, mint amire számítottam, így nem szolgáltak segítségül. (Erről egyébiránt bővebben egy következő bejegyzésben ;) nem lesz szép... aki sírós kedvében van/lesz, inkább el se olvassa!)
   Mindent egybevetve mégis azt kell mondanom, megéri elolvasni. Csupa klisével fogunk találkozni olvasás közben, pontosan tudjuk, mi lesz a végkimenetel, mégis olvastatja magát. Én leginkább azért olvastam végig, mert kíváncsi voltam, hogy tényleg igazam lesz-e. Igazam lett :)

   Szóval, reménytelenül romantikus lelkületűek, ez a könyv nektek íródott, ajánlom hát figyelmetekbe! :D De annak is jó "kis" olvasmány, aki csak öklendezni akar a nyáladzás fölött :D Efölött aztán kiélhetitek magatokat, barátaim! :D

Szerej Kuznyecov – Pillangóbőr

   Nem is igazán tudom, mit mondhatnék a könyvről... már persze, túl azon, hogy eszméletlenül beteg! Anno azt hittem, Chelsea Cane A fúria c. könyve után már nem érhetnek meglepetések, de lám, mégis. Én ennyire még nem voltam rosszul egy könyv olvasása közben, gyermekeim az Úrban!
   Ettől függetlenül persze csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla, mert hihetetlen jól megszerkesztett a szöveg!
   Hova tovább, legnagyobb bánatomra, nem volt félregépelésektől mentes. Összesen 3 elgépelést számoltam össze. Négyet, ha a hátsó borítón lévő szöveget is beleszámolom (az viszont durván bántotta a szemem, míg a másik háromra azt mondom: megesik. Tényleg klasszikus elütések voltak, gyakorlott olvasó talán észre se veszi, rutinból azt olvassa, "amire a költő gondolhatott". Én is gyakorlott olvasó vagyok, természetesen tudom, mire gondolhatott a költő, de ettől függetlenül hihetetlenül kekec egy természetem van, így természetesen szóvá teszem :D )
   Ami a leginkább letaglózott, az az úgy nevezett BDSM szubkultúra profán, minden szégyenérzettől mentes bemutatása. Tisztában voltam vele, hogy ez létezik, s hogy meglepően sokan csak ennek révén élik meg a gyönyört a szex terén, de... őszintén nem hittem volna, hogy van olyan ember, aki ezt ilyen nyíltan bevállalja. Persze, lehet, hogy ez csak a jéghegycsúcsa, és igazából csak egy apró részlete tárult fel előttem, de én még ehhez is túlzottan szemérmes vagyok. Én egy sima romantikus könyvet is pironkodva és szemlesütve olvasok végig, mikor olyan részhez érünk, nem hogy egy BDSM jelenetet! O.o
   De el kell ismernem, hogy a maga nyersességével és brutalitásával páratlant alkotott Kuznyecov. Épp csak... nem mindenkinek el- és befogadható ez a fajta művészet. Viszont őszintén és tiszta szívvel ajánlom mindenkinek, aki meg akarja ismerni önmaga határait. Mindenkinek, aki el akar borzadni. Mindenkinek, aki tisztába akar kerülni vele, hogy nem egy idilli világban élünk, hanem ezek a "szörnyűségek" tényleg hétköznapi dolgok. Olyannyira hétköznapiak, hogy lám, könyvben is meg lehet örökíteni. És úgy gondolom, éppen ez az egyik legszebb az irodalomban. Hogy szavak útján visszavonhatatlanul megörökít valamit. Nyoma marad egyrészt papíron... másrészt minden olvasóban. Mert ez nem egy olyan könyv, amit a későbbiekben úgy teszel fel a polcra, hogy a gerincét meglátva ne futna végig a hideg a hátadon!