Vass Virág – Sohaférfi

Újabb megkésett post, ismételten a munkahelyemről... hiába, ez már csak így megy.

Amint azt korábban is mondtam: zavaró az ez és ezt módszeres felcserélése; nálam egyszerűen a botrány kategória úgy alapjáraton is – nemhogy egy eredetileg újságírónál! Érdeklne, vajon milyen munkát végezhetett a lektor, ha ilyen szarvashibák bennmaradhattak a végleges, nyomtatásra küldött verzióban... Vagy úgy voltak vele, hogy ha már magyar az anyanyelve a szerencsétlennek, akkor biztos tudja írni és beszélni is? Innen üzenem: NEM! És ez sajnos egyezményesen igaz a magyar lakosság jelentős hányadára. Az iskolában kínkeservvel tanítani próbált magyar nyelvtan úgy pereg le az emberekről, mintha legalábbis esőkabátban ülnének be az órákra.

Na, de, mivel nem csak negatívumok kiemelése a tisztem, azt is meg kell említenem, hogy a stílusa tetszett. Mondjuk, alapjáraton nem vagyok híve a több szereplő szemszögéből írott műveknek, de itt egészen kivételes módon lettek egymásba játszva az egyes színek és a szereplők élethelyzetei, ezért azt mondom, jó volt.

Jó volt továbbá az alap koncepció: feldolgozni a napjainkban mindinkább népszerű mentalitást, aminek gyújtópontjában az elköteleződéstől való félelem, a szabadság- és a fiatalság hajszolása áll – egészen a végsőkig. És a végsőkig részt egészen nyugodtan lehet kétértelműként kezelni jelen kontextusban. (Aki olvasta a könyvet, érti a felszólítást, aki nem: ne aggódjon, máris kifejtem) Egyrészt végsőkig: egészen a komikus szintig, amikor viselkedésünk és korunk olyan rikító ellentétben állnak egymással, hogy már csak nehezen tudnánk nevetségesebbé tenni magunkat. Másrészt végsőkig: a szó szorosan vett értelmében, azaz a halálig.

Ahogy mondani szoktam: az elképzelés jó volt, a megvalósítás kevésbé. Ez egy könnyen bagatellizálható téma már önmagában is, de azzal, hogy behoztuk a képbe a klinikai halált és az ott megélt tapasztalatokat, véleményem szerint túlvállalta magát a szerző... A Sohaférfi cím ugyanis alapjaiban egy remek lehetőséget kínál egyfajta társadalomkritika megírására, amit én az első oldaltól el is vártam – de várakozásom ellenére nem következett be. A történet ugyanis csak leírja, illetőleg valamelyest igazolja azt az életstílust, amit Ádám él, mintegy létjogosultsággal ruházza fel, mintha csak azt mondaná: " A mai rohanó világban ugyan kinek van ideje komoly kapcsolatokra?"

Ennek csak némileg mond ellent Éva alakja, aki megjelenik Ádám életében, akinél noha rohamos és jelentős, de véleményem szerint mégsem kívánatos jellemfejlődésnek lehetünk tanúi. A magát mindenki alá rendelő Éva egyszeriben kinövi magát, felépíti a saját életét, és a végén már a szabadsága és a függetlensége alá rendel minden egyebet, így Ádámmal alakuló kapcsolatát is.

Úgy érzem, Éva lehet a beígért Sohanő főszereplője, de nem látom be, miért kéne még a női oldalban is ezt az elcseszett – már elnézést – életfelfogást erősíteni, hogy mindennél előbbre való a karrierem és a saját szabadságom, függetlenségem mindentől és mindenkitől?! Bőven elég, hogy a férfiak zöme előszeretettel hódol e marhaságnak, nem hiszem, hogy meg kéne mutatni, hogy a nőknek ez ugyanilyen könnyen megy...

Félreértés ne essék, nem vagyok radikálisan maradi felfogású, és nem gondolom, hogy a nőnek az lenne az egyedüli szerepe az életben, hogy anya legyen, és emellett minden erejét latba vetve vezesse a háztartást. Szó sincs erről! De könyörgöm, legalább a társadalom egyik felében erősítsük az elköteleződésre való hajlamot, ha már a férfiak nagy többsége szemlátomást képtelen rá! Teljesen felesleges kinevelnünk egy olyan generációt, amelynek mi sem lesz természetesebb, minthogy ők egyenként mekkora indivídumok, hogy egyedül is remekül megvannak, nincs szükségük senkire... Igenis, mindenkinek szüksége van egy emberre, akivel megoszthatja élete minden aspektusát, mert lássuk be: az ember, bizony, ilyen selejtes állatfaj, társas élőlények vagyunk, szükségünk van valakire, aki ismer minket, és úgy fogad el, amilyenek vagyunk; Uram bocsá' még az önértékelésünket is helyre teszi néha nap, mikor nagyon magunk alatt vagyunk, de erre csak komoly ÉS érett kapcsolatban élő emberek képesek! (A komoly vs. érett kapcsolat kérdéskört egyébiránt nagyon szívesen kifejtem egy másik postban, de ezt eredetileg nem arra szántam, bocsi...)

Összességében tehát: jó stílus, fordulatos cselekmény, de eltékozolt lehetőség és módszeres nyelvtani felcserélések jellemzik a könyvet.

Ajánlanám mindenkinek, aki nem annyira nyelvtan-buzi, mint én, és aki könnyed olvasmányra vágyik, ami azért elindít benne valami elgondolkozásfélét arról, merre is tartunk.