Mérlegeljünk!

Expressz azonnal és ajánlva kell Hozzátok szólnom, Drága Olvasók! :D

Nos, pár napja írtam egy engem igencsak mélyen érintő, ennél fogva a nap huszonnégy órájában foglalkoztató témában, de akkor, ott frissiben nem akaródzott közzétenni, mert utólag újraolvasva – és javítva az óhatatlanul becsúszó hibákat :D – arra a következtetésre jutottam, hogy érlelem még egy darabig a dolgot, és ha úgy ítélem, akkor felteszem, változatlan formában. 

   Ez ma megtörtént. Mégpedig azért, mert eddig az tartott vissza, hogy nem igazán éreztem úgy, hogy én kész volnék felvállalni a témát, pláne nem a rá érkező reakciókat. Azonban ez a mai nappal végérvényesen megfordult! Bizonytalanságom és elveszettségem a múlté! (A hihetetlen fordulat miértjéről egy hangyányit később ;) )

   Tegnap elég rossz napom volt, mert csúnyán rám pirítottak azért, mert a munkámat végeztem. Nem tudtam róla – mivel előzőleg semmi erre vonatkozó információ nem jutott el a recepcióra –, hogy az osztálynak, ahova az ügyfelet irányítottam, milyen külön bejáratú kívánalmai vannak az ügyfélfogadási időre nézvést, és ezért egyszer telefonon, egyszer pedig élő szóban – a kettő között vagy összesen 10 perc szünettel – olyan hangon és stílusban lettem leteremtve, hogy a végén még én kértem elnézést, hogy egyáltalán felmerült bennem, hogy fél négy után foglalkozunk még ügyféllel – úgy, hogy az ügyfélszolgálat hivatalos nyitvatartási ideje du. 4-ig szól, és ha valaki 15:58-kor esik be, még azt is köteles fogadni az ügyintéző. Legalábbis az ügyfélszolgálaton...

   Szóval, ennek szellemében, illetve az engem addig két héten keresztül megállás nélkül érő negatív impulzusok hatására hangyányit még inkább magam alá kerültem, mint a hét folyamán.

   Ez úgy látszott, nem fog változni a mai nap folyamán sem, pláne, hogy hónapok óta nem alszom normálisan – hát igen, egy táncos számoljon azzal, hogy este nyolckor nem az ágyába esik be, hanem nagy sansszal a próbára :D –, úgyhogy e mellé még ingerlékenység is társult, és gyakorlatilag nem volt olyan, hogy nekem jót lehessen tenni. Minden meló kuli volt és büdös. Épp egy ilyennek minősíthető feladatból tértem vissza, mikor zengett a telefonom... (Chris Daughtry There and Back Againjére mindent lehet mondani, de nem csörög :D ) Az ügyfélszolgálat osztályvezetője hívott, akinél anno két hete (?) voltam interjún, mert akkor volt üresedés. Végül nem választottak ki, ellenben mondták, hogy az anyagomat megőrzik, és ha fél éven belül ismét aktuális, mindenképp megkeresnek. (Az első interjúmon azért hasaltam el, mert nincs értékesítési tapasztalatom, ez állt az utamba.) Nos, aktuálissá vált és megkerestek :D És mondták, hogy nagyon örülnének, ha mihamarabb tudnék kezdeni. Olyannyira mihamarabb, hogy a legfőbb főnökömmel már a mai nap folyamán egyeztetnek, hogy jövőhéten nekem már az IT-képzésen kéne csücsülnöm!!! :D

   Most úgy érzem, az Univerzum kegyes volt hozzám. :) Igaz, belekerült két hetébe, de meglépte azt a lépést, amire úgy vártam, amiben úgy reménykedtem. Amire tulajdonképpen feltettem a jövőmet, mert én erre alapozva hagytam ott az iskolát és a gyakorlati helyemet, mert a tavalyi évet alapul véve úgy döntöttem, nem várom meg, hogy kiderüljön, hogy nem leszek képes letenni a szakmunkás vizsgát. 

   Két hete a sikertelen interjú nyitotta a sort, amire rákövetkezett megannyi negatív tapasztalat. A tánctanári meló elvesztése – ami tulajdonképp sose volt az enyém, mert még csak nem el sem kezdtük létszámhiány miatt –, majd a magánéleti malőr-sorozat... Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy a 2013-as év felesküdött arra, hogy megkeseríti az életemet. De lám, így 5 héttel a vége előtt kisül, hogy nem, csak eddig nem tudott jobbat osztani :)

Most már csak annyit kérek, hogy szorítsatok nekem, hogy ennek szellemében minden a lehető legjobban menjen! :D Legalább a melóval, ha mással nem is... aztán, amint időszerű lesz, jelentkezem ezzel az Anglia-témával. 

Addig is, Univerzum! Bárminemű döntést segítő jelet örömmel fogadok! :)

Sokszor csókoltat Benneteket:

Matt Jarow 

xoxo   

Szerelem a XXI. században. Mindent lehet – vagy mégsem..?

Azért gondoltam úgy, hogy újfent vitára bocsájtok egy engem is érintő és foglalkoztató kérdést, mert holtpontra jutottam a megválaszolásában. Illetve, nem is annyira a megválaszolásában, mint a ráadott – eleddig magától a célszemélytől begyűjtött – reakciók feldolgozásában.
   Ennek szellemében kérdésem: hogy állunk a kor-kérdéssel így a XXI. században?
   Mert nekem 16 évesen is volt már 26 éves barátnőm, akivel kölcsönösen szerettük egymást. Előzőleg mindketten éltünk már meg csalódásokat, és nem csak hogy úgy tűnt, hogy ez most más lesz, de lépte-nyomon "bizonyítottuk" is, hogy ez most más! (Mellékesen megjegyezném: utálom ezt a szót, legalábbis kapcsolatban. Senkinek semmit sem kell(ene) bizonyítania. Ez vagy jön vagy nem. Ha nem jön, akkor pech, de akkor "Te jobbra, én balra, ne raboljuk egymás idejét!")
   Mondjuk, végeredményét tekintve annyira mégsem volt működőképes, mert közel egy év és kisebb-nagyobb viharok után mégis csak szétmentünk, immáron végleg, de amikor szerettük egymást, akkor nagyon szerettük egymást. Már-már fanatikusan. És mindentől függetlenül én kellemes emlékként őrzöm ezt az időszakot. Úgy vagyok vele ugyanis, hogy ez az élmény, ez a tapasztalat ugyanúgy hozzájárult a személyiségem fejlődéséhez, és bizton állíthatom, ma kevesebb lennék és garantáltan nem ugyanaz a személy, aki most vagyok, ha nem lett volna szerencsém ehhez a kivételes nőhöz.
   Sosem értettem egészen, hogy lehet még mindig létjogosultsága annak a merev, konvencionalista felfogásnak, miszerint a szerelem korhoz van kötve. Illetve, pontosítok: hogy megfelelő korhoz van kötve. Véleményem szerint a szerelmet és a szerelmest a maga szintjén kell tudni kezelni. Senkinek sem kell bemutatnom a koruknál érettebb kamaszokat vagy a lélekben még mindig huszonéves negyveneseket, igaz? Akkor kérdem én, miért veri ki a biztosítékot, ha egy korombeli ifjú (jelzem: 19 éves vagyok) beleszeret egy nála 8 évvel idősebb, fiatal hölgybe?
   Kedveseim, 3 éve nem voltam szerelmes. De tényleg! Ez alatt a 3 év alatt EGYSZER volt olyan, hogy valakit elég vonzónak találtam, de csak vonzónak!, ahhoz, hogy tegyek valami kísérletet egy... erkölcsileg kifogásolhatót, de számomra mindképpen előrelépést jelentőt. Igaz, végül az sem jött össze. Azért mondom el, hogy érezzétek a dolog súlyát.
   Válogatós vagyok, nem kicsit! Nálam keresztül jutni a rostán, hogy érdemesnek találjak valakit arra, hogy feladjam érte a saját szabályaimat, és kivételesen ember legyek és sebezhető egy másik ember előtt... Ezt elérni nálam lassanként a lehetetlennel határos. Viszont, ha valakinek sikerül, abba óhatatlanul beleszeretek. Sajnos ez van. És igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egyesek számára nem örvendetes tényállás, hogy akár teherszámba is mehetek, de én ezen, ha belepusztulok sem tudok változtatni. Legalábbis egykönnyen és egyhamar nem.
   De őszintén: nem is akarok! Mindjárt meg is indoklom, miért nem. Talán... túlzónak és drámainak hathat a következő állításom, de nekem csak úgy megy ez a másikon túllépős játék, ha az illetőt elveszítem egy időre. Ha... megszűnik számomra létezni. Csak így tudom újragondolni, hogyan férhet bele az illető az életembe úgy, hogy pillanatnyilag egészen egyértelműen nem a barátom, mert többet érzek iránta. Viszont még inkább magától értetődik, hogy nem a szerelmem, elvégre visszautasított. Nyilván ti is ismeritek a közkeletű "viccet", miszerint "Megdölgött a kutyád, de megtarthatod!". Frappáns, komolyan mondom. Rendszerint nem szoktam élni a lehetőséggel. Sőt, eleddig éltem már meg annyi visszautasítást, hogy még mielőtt megteszik az ominózus ajánlatot, körbe kerítve a "Te helyes/ aranyos/ kedves fiú vagy..." dumával és hasonszőrű társaival; szóval én még ez előtt szoktam lépni, hogy, "Igen, köszönöm, tisztában vagyok vele, nincs szükségem rá, hogy te is elmondd, hello!"
   De mi olyankor a teendő, ha az illető, aki már egyértelműen nem a barátod, de nem is lesz soha a szerelmed, túl fontos neked? Ha képtelen vagy kiállni a gondolatát, hogy elveszítsd, akármilyen rövid időre és akármilyen, egyébiránt jól igazolt, szándékkal?
   Én komolyan nem hittem volna, hogy valaha ennyire közel kerülhet hozzám valaki. Hogy ennyire fontos lehet. Hogy ennyire képes lehetek szeretni. És ennek a szeretetnek kivételesen semmi köze ahhoz, hogy előszeretettel nevezem szerelemnek azt, amit egyébiránt a hölgy iránt érzek. Nem, ez ettől független szeretet. Ez olyan szeretet, hogy esténként mosolyt csal az arcomra, ha rá vagy a beszélgetéseinkre gondolok. Hogy teljesen másképp viselkedem, ha vele vagyok – sokkal... emberibb vagyok. Sokkal önfeledtebb. Sokkal boldogabb. Boldog vagyok, hogy az életemben tudhatom őt. De ezeket én képes vagyok a szerelemtől függetlenül érezni valaki iránt. (Illetve most már tudom, hogy erre is képes vagyok. Eddig azt hittem, ez mind velejár a szerelemmel... erre most kiderült, hogy a szerelemtől függetlenül is lehet ennyire szeretni valakit. Tök jó!) Sőt, tovább megyek: nem hittem, hogy annyira lehet szeretni valakit, mindentől függetlenül, hogy maga a tudat, hogy ki akar menni Angliába – akár csak három hónapra, akár határozatlan időre, ilyen tekintetben nekem aztán zaksó! –, megríkasson! És mikor azt mondom, megríkat, azt úgy értem, hogy háromnegyed órán keresztül igyekeztem a lehető legnagyobb kussban zokogni előbb a könyvem fölött, amit olvastam (és csodák-csodája, pont ez volt ott is a gyújtópontban), majd pedig a párnámba, mindezt úgy, hogy közben az öcsém mellettem számítógépezik, tehát tényleg egy rohadt nyüszítést sem engedhettem meg magamnak! Még a légzésemre is muszáj voltam odafigyelni, hogy tartsam az eredeti, szabályos ütemet. Gyerekek, marha nehéz ennyire odafigyelni, miközben legszívesebben a földön ülve csapkodva tombolnál, hogy "Ez nem lehet igaz!" ...
   Természetesen felmerült opcióként, hogy kísérjem ki, mert együtt mégiscsak jobb egy ilyen kalandnak nekiugrani. De... hogy maradéktalanul őszinte legyek mindenekelőtt magammal, és rögtön utána persze Veletek: kétlem, hogy képes lennék erre. Hogy csak barátként kimenjek vele. Mert hátrahagyni ezt az országot, annyira nem vágna földhöz. Az sokkal inkább, hogy vele menjek ki, annak biztos tudatában, hogy úgyse lehet köztünk semmi, miközben én garantáltan ezt remélném ettől az utazástól. Hogy ha már egymásra vagyunk utalva, akkor talán más fénytörésbe kerülnek a dolgok... és én is. De így nekiindulni mindenkivel szemben szemétség, nem? És akkor tessék, íme a nap második kérdése: Ti képesek volnátok így kimenni, és szigorúan csak barátként jelen lenni? Nem reménykedni, nem próbálkozni, és végül emelt fővel elviselni, ha a számításotok – ismételten – nem úgy sül el, ahogy terveztétek?
   Én nem. Pedig szeretném. Szeretném, ha képes lennék rá, ha lennék ennyire érett és ennyire férfi. De egyelőre még nem vagyok. Pedig szeretnék az lenni.  És legalább ennyire szeretnék kimenni és szerencsét próbálni. És külön öröm lenne, ha vele. De az ismert feltételekkel együtt pillanatnyilag elképzelhetetlennek tartom. Persze, tudom, addig még van egy kis időm, még változhat a felfogásom, a hozzáállásom... de ennyire azért nem bízom saját magam ugrásszerű fejlődésében.
   Viszont, ha ezt veszem alapul, akkor teljesen jogos, hogy a koromra hivatkozva lettem elutasítva. Függetlenül attól, hogy a viselkedésem, érzésem szerint, messze túlmutat a kortársaimén. Általában legalábbis. Mert azzal még én magam is tisztában vagyok, hogy ez, amit most csinálok, hihetetlenül gyermeteg. Ha tényleg annyira különböznék a kortársaimtól, akkor férfi módjára, csendben szenvednék, nem plénum előtt. De mindösszesen két napig ment a csendben szenvedés. Miután tegnap eljutottam arra a(z egyébiránt tudom, hogy téves) végkövetkeztetésre, hogy férfiként nem voltam megfelelő. Mert hogy tisztában vagyok vele, hogy mi mindent tudok nyújtani egy kapcsolatban. És ezt, ha nem is tételesen és vázlatpontokba szedve, de azért elmondtam... próbáltam bizonyítani is (néha, khm... nem a legjobb módszerekkel, ezt elismerem), ennek ellenére végül odafutott ki a dolog, hogy a korom többet jelent, mint én magam. Hogy mindaz a jó, amire képes volnék, ami bennem lakozik (persze, a hibáimmal is tisztában vagyok, sőt... véleményem szerint én látom csak tisztán őket!), mégsem bizonyult elég jónak ahhoz, hogy érdemesnek találtassak.  És hiába lett elmondva, hogy nem így van, és eszembe se jusson ezt érezni, ezt levonni az egészből... én mégis erre jutottam. Mert, ha valóban bírok azokkal a tulajdonságokkal, amiket egyrészt én elsoroltam, másrészt a hölgyemény... akkor tanácstalanul állok a tény előtt, hogy mindezek ellenére sem...
   És akkor ez legyen is a végszó. Illetve, inkább egy pár kérdéssel zárjunk, tehát: akkor most a XXI. századi ember tényleg olyan mérhetetlenül felvilágosult, mint hiszi – vagy még mindig a régi, bigott szokások, elképzelések és felfogások rabjai vagyunk? Mennyire igaz a mondás, hogy "Szerelemben és háborúban mindent szabad!"? Mi fér bele a "minden" kategóriájába?

S. C. Stephensen – Esztelen

   Időközben ezt is sikerült abszolválni és elolvasni, szóval most erről is pár szót...
   Mindenek előtt emeljük ki: ennyi elgépeléssel rég nem találkoztam. És nem csak a klasszikus hibák csúsztak be, hanem olyanok is, amelyeket egy jó lektornak- és/vagy szerkesztőnek azonnal ki kell(ene) szúrnia. Könyörgöm, olyan hibákat azért mégse hagyjunk már bent, mint pl. -ban rag helyett -bam. Ezek azok az apró kis nüanszok, amiken magamban felsikítok.
   Alapból nem értem, hogy női írót miért pasi fordít? Én nem akarok önmagam ellen felszólalni (pláne nem olyan hosszan, mint valószínűleg sikerülni fog), de köztudott, hogy a férfi írók és fordítók gyérebb munkát végeznek, mint a nők. Egyáltalán: teljesen máshonnan közelítjük meg a dolgokat. Értelemszerűen egy pasi nem fog akkora figyelmet szentelni a leíró jelenetek választékos lefordítására, mint egy nő. A pasik ennél... praktikusabban vannak bekötve. És ez látszott is a fordításból: egy oldalon belül háromszor fordul elő, és szinte egymás alatt (igaz, vagy hat sorral lejjebb) egy kifejezés?! Oké, nyugodtan lehet rám kígyót-békát hányni, de én ettől akkor is falnak megyek! Miért csak én izzadok vért írás közben, hogy lehetőleg egy oldalon maximum kétszer használjam ugyanazt az igét, és ha harmadjára akarom, akkor lehetőleg hasonló jelentésű, de más szót használjak? Leírásnál ugyanez! Dafke se vagyok hajlandó harmadjára leírni pl. azt, hogy "kávébarna"... vagy nem írom le harmadjára, vagy kiizzadok magamból egy másik jelzőt, ami lefedi a kávébarnát.
   Arról már nem is szólva, hogy nekünk férfiaknak általában messze elmarad a szókincsünk a nőkétől. Jelesül: mi nem tudunk megkülönböztetni hatféle zöldet. A zöld, az zöld. Én is csak addig jutok, hogy fazöld, fűzöld, méregzöld... és ami ebbe a háromba nem esik bele, az zöld. Ugyanígy a többi színnel vagy az érzelem kifejezéssel. Mi férfiak elég suták vagyunk e téren az életben is, de írásban..! És ez hatványozottan tetten érhető akkor, ha női karaktert próbálunk megszólaltatni. Számomra egyszerűen botrány, hogy volt képes a fordító ennyire... egyszerű, szegényes és silány érzelmi töltetű szavakat egy női szereplő szájába adni. Életemben nem olvastam még úgy olyan szöveget, amiben előfordul, hogy XY mennyire szexi, hogy utána ne fejtsék ki, miért. Általában olyan jelzők jelenlétéhez szoktam ilyenkor, mint igéző, markáns, karakteres, szép metszésű, és még sorolhatnám... Ebben a könyvben ezt nem igazán kaptam meg. Ritkán merészkedtünk túl a "szexi" és "érzéki" vonzáskörén.
   Na, fordítói hanyagságot kitárgyaltuk...
   Ami már a szerző hibája: sablonos és agyoncsépelt az elképzelés. Egy rock sztár elhódítja a barátjától annak mindaddig becsületes és hűséges barátnőjét? Tizenkettő egy tucat. A lány őrlődik a helyes és a kívánt viselkedés, férfiak közt. Megint csak tizenkettő egy tucat. Nagy, drámai választó jelenet(ek)? Hadd ne ismételjem magam...
   Ettől függetlenül elolvastam és élveztem, mert volt benne valami megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami végett kénytelen voltam. Ráadásul, bizonyos jelenetek egy az egyben átültethetőek voltak jelen helyzetemre, éppen ezért ezeket az oldalakat szabályosan faltam, mert abban reménykedtem, hogy egyfajta megoldást kínálnak majd a kérdéseimre, tanácstalanságomra... természetesen nem tették :D Pontosan úgy és oda futottak ki, mint amire számítottam, így nem szolgáltak segítségül. (Erről egyébiránt bővebben egy következő bejegyzésben ;) nem lesz szép... aki sírós kedvében van/lesz, inkább el se olvassa!)
   Mindent egybevetve mégis azt kell mondanom, megéri elolvasni. Csupa klisével fogunk találkozni olvasás közben, pontosan tudjuk, mi lesz a végkimenetel, mégis olvastatja magát. Én leginkább azért olvastam végig, mert kíváncsi voltam, hogy tényleg igazam lesz-e. Igazam lett :)

   Szóval, reménytelenül romantikus lelkületűek, ez a könyv nektek íródott, ajánlom hát figyelmetekbe! :D De annak is jó "kis" olvasmány, aki csak öklendezni akar a nyáladzás fölött :D Efölött aztán kiélhetitek magatokat, barátaim! :D

Szerej Kuznyecov – Pillangóbőr

   Nem is igazán tudom, mit mondhatnék a könyvről... már persze, túl azon, hogy eszméletlenül beteg! Anno azt hittem, Chelsea Cane A fúria c. könyve után már nem érhetnek meglepetések, de lám, mégis. Én ennyire még nem voltam rosszul egy könyv olvasása közben, gyermekeim az Úrban!
   Ettől függetlenül persze csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla, mert hihetetlen jól megszerkesztett a szöveg!
   Hova tovább, legnagyobb bánatomra, nem volt félregépelésektől mentes. Összesen 3 elgépelést számoltam össze. Négyet, ha a hátsó borítón lévő szöveget is beleszámolom (az viszont durván bántotta a szemem, míg a másik háromra azt mondom: megesik. Tényleg klasszikus elütések voltak, gyakorlott olvasó talán észre se veszi, rutinból azt olvassa, "amire a költő gondolhatott". Én is gyakorlott olvasó vagyok, természetesen tudom, mire gondolhatott a költő, de ettől függetlenül hihetetlenül kekec egy természetem van, így természetesen szóvá teszem :D )
   Ami a leginkább letaglózott, az az úgy nevezett BDSM szubkultúra profán, minden szégyenérzettől mentes bemutatása. Tisztában voltam vele, hogy ez létezik, s hogy meglepően sokan csak ennek révén élik meg a gyönyört a szex terén, de... őszintén nem hittem volna, hogy van olyan ember, aki ezt ilyen nyíltan bevállalja. Persze, lehet, hogy ez csak a jéghegycsúcsa, és igazából csak egy apró részlete tárult fel előttem, de én még ehhez is túlzottan szemérmes vagyok. Én egy sima romantikus könyvet is pironkodva és szemlesütve olvasok végig, mikor olyan részhez érünk, nem hogy egy BDSM jelenetet! O.o
   De el kell ismernem, hogy a maga nyersességével és brutalitásával páratlant alkotott Kuznyecov. Épp csak... nem mindenkinek el- és befogadható ez a fajta művészet. Viszont őszintén és tiszta szívvel ajánlom mindenkinek, aki meg akarja ismerni önmaga határait. Mindenkinek, aki el akar borzadni. Mindenkinek, aki tisztába akar kerülni vele, hogy nem egy idilli világban élünk, hanem ezek a "szörnyűségek" tényleg hétköznapi dolgok. Olyannyira hétköznapiak, hogy lám, könyvben is meg lehet örökíteni. És úgy gondolom, éppen ez az egyik legszebb az irodalomban. Hogy szavak útján visszavonhatatlanul megörökít valamit. Nyoma marad egyrészt papíron... másrészt minden olvasóban. Mert ez nem egy olyan könyv, amit a későbbiekben úgy teszel fel a polcra, hogy a gerincét meglátva ne futna végig a hideg a hátadon!

Időközi bejelentkezés – süt a nap és az élet (éppen) szép :3

Újfent munkából jelentkezem, mert a mostanában felgyülemlett hírek közlése nem tűr halasztást! Annál is inkább, mert ezek végre jó hírek :D (nos, zömmel...)

Mint azt már korábban jeleztem, két felkérésünk volt, úgyhogy most gőzerővel folynak a felkészülési, de főként kitalálási, összeillesztési munkálatok, ami egyébiránt˙koreografálás címszó alatt szokott futni jobb helyeken :D Ezen túlmenően azonban nem egy újdonság ütötte fel a fejét az életemben...

Nem tudom, arról zengtem-e már ódákat (ha így tettem volna, elnézést, ha nem, akkor most hadd szóljon! :D ), hogy az egykori ovimból az alapítványi bálos felkérés mellett kaptam egy másik felkérést is: tanítsam az óvónéniket táncolni. Azonnal igent mondtam rá, már megvoltak az egyeztetések, hogy mikor tudnánk nyélbe ütni a dolgot, most már csak a lelkes jelentkezők hadát várom :D Tegnap beszéltem az óvoda vezetővel. Sokaknak felcsillant a szeme, de még csak szóbeli tájékoztatás történt, hamarosan azonban írásos formában is nyoma lesz a dolognak a tagovikban, szóval fingers crossed, és reméljük a legjobbakat! :D (minimum 5 főt... de az a nagyon minimum! :D több nem baj, csak kevesebb ne legyen... ) Szóval most ujjongás van ezerrel, és nem férek a bőrömbe! :D

Annál is inkább, mivel ma reggel egy másik eszméletlen ajánlatott tettek nekem. Részletekbe nem bocsátkoznék, de úgy fest, megoldódik a nagy létbizonytalansági kérdésem :) (sőt, lehet, két létre is elég lehetőség gyűlik most össze :D ) Ami vicces, mert pár hónappal ezelőttig még úgy tűnt, hogy novembertől nagy gondban leszek, mert visszakerülök szigorúan délutánra, az meg úgy nem gyere be.. legalábbis anyagilag semmiképp. Aztán valamikor szeptember közepén találtam egy nagyon ígéretesnek ígérkező álláslehetőséget: egy mediációs cégnél kötetlen munkaidőben adminisztrátor; ami, mint utóbb kiderült, annyit takart volna, hogy én intézem a papírmunkát (ez még nekem is leesett az adminisztrátorból :D ), illetve az ügyfelek felkeresése, lepapírozás, stb. Abszolút gyere be lett volna, tekintve, hogy megkérdeztem, kb. milyen beosztásra számíthatok, mik az elvárások, mire a válasz az volt, hogy konkrétan beosztás nincs, magamnak osztom be az időmet, és a hölgy személy szerint napi 2-3 órát szán rá. Teljesen korrekt lenne nekem a fakt meg a tánc mellé :D Úgyhogy egyelőre még ez sincs elvetve, de jobb szeretném, ha a már bejáratott helyemen kéne csak átpozíciónálnom magam :)

És persze, az örök klasszikus: megjött a fizum, épp tele vagyok zsével, tehát hawaii dizsi napfény, szombaton begyújtuk a partirakétákat, és ereszd el a hajam! :D Meg shoppingolás ezerrel a lányaimmal :D (természetesen, csak miután befizettem a táncbérleteket, a háromnapos wellness-tánctábort és letudtam a karácsonyi nagybevásárlást. Igen, októberben, mert egyelőre inkább féltem a seggem meg a tárcám, hogy novembertől nem lesz ilyen jólét, és inkább letudom most ezt a kötelező anyagi csődöt... ^^ :) )

Mondjuk, kevésbé jó hír már, de azért még mindig hírszámba megy, és számomra még mindig örvendetes, hogy életem első fiú barátjával, ha lassan is, de alakul a kapcsolatom :) (ebből, értelemszerűen, a lassanra vonatkozik a kevésbé jelző :D ) Persze, a körülményekre való tekintettel ez közel sem olyan egyszerű, de nem adom fel :D Mondjuk, elég komoly nehezítő körülmény az, hogy én ahhoz szoktam, hogy a mindenféle pszicho-manipulációmmal érek célt, ami lányoknál működik is; de valamiért a drágám zarkózottabb és talán avatottabb ilyen téren, mint az ediggi delikvensek, szóval új stratégiát kell kidolgozni... Ami valszeg az egyenesség lesz, és nem a hátulról támadós, mint eddig.

Ugyanennek kapcsán abszolút nem jó hír, hogy a recepción való helyettesítésemet, amennyiben összejön az oviban tanítós business, nem tudom megoldani, mert ezzel a kópéval akartam, de tegnap jelezte, hogy nagyon úgy fest, hogy mégsem tudja abszolválni a dolgot – hova tovább nagyon köszöni az erőfeszítéseimet az ügyben. Megmondom őszintén, ez nem kis szomorúsággal tölti el a szívem, mert már a nyáron beszélgettünk erről (illetve, akkor még csak arról, hogy a cégnél eltöltött időm és a fizetésem rovására, de beprotezsálom, mert nagyon kedvelem a fiút. Tudjátok, vannak emberek, akik kiváltják belőlünk – de belőlem legalábbis mindenképp – a zsigeri gondoskodást, és tenni akarunk értük, felelősnek érezzük magunkat értük. Na, ő pont ilyen, és pont ezt váltotta ki, szóval nincs mese, nyeregbe fel! :D ), és már akkor ajánlgattam neki, de akkor még nagyon csak lógott a levegőben, én sem tudtam, hogy oldhatnánk meg, milyen címszó alatt, stb. Most adva volt minden lehetőség, ennek ellenére mégsem jött össze... :( És ez elszomorít (tudom, sokadjára ismétlem a "szomorú" szót különféle permutációkban :D )... De ez van, ilyen az élet... :) Ha mást nem, a mediációs melót megemlítem neki. Mondta ugyanis a kontaktorom, hogy van, aki csak hétvégén csinálja. Egyetem mellett, pláne hétvégén, erre csak tud némi időt szakítani, nem..? :) Meg jogásznak tanul... még szakmai gyakorlatnak is elszámolhatja... vagy nem? Ehhez aztán én végképp nem értek! :D

Még egy utolsó gondolat, aztán zárom soraimat: gyerekek, aki akar beteg krimit olvasni, most azonnal kapja a kezébe Szergej Kuznyecovot! De komolyan... Azt hittem, nálam A fúria volt a mélypont Chelsea Cane-től, de van hova fokozni a reggeli hányingert a HÉV-en! Kuznyecov mellett Cane talán, ha ipari tanuló lehetne... Szörnyű! Már abban az értelemben, hogy Kuznyecov egy beteg és groteszk zseni.

Na, ennyit mostanra :) Legyetek jók és szobatiszták! ;)

Csóközön! :3

Beindult a gépezet! :D

   Nagy-nagy örömömre szolgál hírül adni, hogy novemberre mindjárt két felkérést is kaptam! :D Egyet az egykor ovimból, a másikat pedig az újonnan felavatott párom iskolájából.

   Előbbi már csak azért is érdekes és vicces, mert épp a munkahelyemen koptattam éktelen lyukat az irodai székbe a csontos fenekemmel, és már épp halálra akartam unni magam, mikor egyszeriben csak vadul csörömpölni kezdett a telefonom: Anyám. Felveszem. "Mátékám, ugye, ráérsz november 8-án este? Csak mert az oviban testületileg megszavaztuk, hogy most már igazán felléphetnél nálunk, így 3 év után..." Mondtam, oké, meglátom, mit tehetek, úgy is van a zsebemben két koreográfia, már csak egy pár kell. Erre válasz "Az jó, de lehetőleg 4 kéne, mint a múltkor!" Erre szolidan káromkodtam magamban, hogy fasza, van egy hónapom megszülni másik kettőt ÉS betanítani ÉS begyakorolni performance-szinten a legújabb párommal (akivel egyébiránt ma táncoltam életemben először.. Hál' Istennek eredményesen! :D szóval eggyel kevesebb dolog miatt rágom a körmöm)

   Aztán, ugye, szóltam jó Szandimnak, hogy figyu, ez a helyzet, kedved..? Persze, maximálisan benne van (még egy dolog, ami miatt már nem kell izgulni, juhé! :D )... 20 perc múlva vár egy üzenet: a sulimból is felkértek minket, minimum 4 szám, alsó hangon 2-2,5 perc! Ó, mondom, mesés, honnan szüljek még egyenként plusz 45 másodpercet? :D sebaj, kettecsként majd megoldjuk valahogy :D

   Igen ám, de Anyuékhoz a rumbánkat teljesen át kell alakítani, mert ott kizárt az emelés, ellenben a szalagavatós felkérésre nyugodtan mehet, szóval alsó hangon 5 koreográfiát kell megtanulnunk (mert a rumba elég jelentős változásokat fog elszenvedni az emelés kivétele miatt...)

   De, ilyen ez a show biznisz, no meg a pop szakma! :D De legalább már a zenék megvannak... ^^

   Most már csak azért izgulok (első sorban...), hogy nehogy nekem szívinfarktust meg agyérgörcsöt kapjanak a szülők az oviban a chachánktól. Mert hogy az Christina Aguilera Love your bodyjának eredetijére fog menni, ami nem ennyire cizellált szót tartalmaz a címében, és többször is elhangzik a számban... ennek megfelelően én olyan koreográfiát raktam hozzá össze, aminek keretén belül gyakorlatilag parketten és ruhában zajlik le az aktus... ^^ :D 

   Nem tudom... tényleg csak remélni tudom, hogy nem kapnak agylobot egy kevéske fülledt erotikától...

És, amikkel dolgozni fogunk:

 cha-cha

 samba

 rumba

 jive

Paul J. Frost – Elcserélt elmék

Már egy ideje végére értem ennek a könyvnek, de valamiért sose jutottam el odáig, hogy megejtsem a kritika írást.
   Tehát: ha be kéne sorolnom valamelyik műfajba, most bajban lennék, mert egyszerre lehetne sci-fi és krimi is. A krimiért alapjáraton nem ugrom, még a sci-fiért sem annyira, de ez a kombináció, amiben a tudományos fantasztikum és az etika határait feszegetjük, inkább bejövős. Igaz, az első gondolatom az volt, hogy lényegében a Doktor Frankeinstein újragondolását olvasom különleges alakulattal és állatokkal.
   Na, már most, mint azt tudjátok, nekem nagy cicám a helyesírás, félregépelés és hasonszőrű társai. Örömmel jelentem, hogy egyet sem találtam a könyvben! :D Végre...
   És igazából, ezen túlmenően túl sokat nem mondhatok anélkül, hogy ne a fülszöveget ismételjem, vagy ne lőném le a csattanókat. Mert egyébként egészen kivételesen módon lett összejátszva a két kiinduló pont. Persze, gyakorlott olvasók tudják: ha két egymástól teljesen függetlennek és idegennek tetsző pontból indulunk, azok valahol garantáltan összefutnak. Sőt, végeredményében a végkifejlet is viszonylag egyszerűen kikövetkeztethető volt nagyjából a 100. oldaltól, az ember mégis szívesen olvassa végig a könyvet, mert kíváncsi rá, mennyiben igazolódnak az elképzelései – az enyémek maximálisan –, illetőleg Frost hihetetlenül olvasmányosan ír! Rég olvastam olyan történetet ami ennyire olvastatta volna magát.

Összességében: ajánlom mindenkinek, aki egy igazán furmányos sci-fi – krimit akar olvasni. Azonban! nem ajánlott némi bioszos előképzettség – vagy megfelelő élettapasztalat –, ugyanis etikai kérdések alatt többek közt feszegeti a Humán Genom Programot övező, illetőleg az azt megelőző orvosi-etikai egyezményeket, illetőleg előszeretettel dolgozik az idegi vezérlés legfontosabb, de nem okvetlen legismertebb kifejezéseivel,- mechanizmusaival (kiváltképp javasolt a limbikus rendszer ismerete, illetve alapozó etológiai ismeretek)!

Komoly vagy érett kapcsolat..?

Ééés, már itt is vagyok a beígért posttal, amelyben azt taglalom, szerintem mi a különbség a komoly és az érett kapcsolat között. Elmondom, szerintem mik az előnyeik, mik a hátrányaik – már, ha bármelyiknél is találok ilyet, hirtelen felindulásból –, illetőleg megkérnék mindenkit, aki ne adj Isten erre téved és beleolvas vagy (aminek én még jobban örülnék! :3 ) elolvassa az egészet, az legyen szíves meghagyni a véleményét, hogy szerinte miben áll egy komoly, és miben egy érett kapcsolat. Esetleg vitába is szállhat az elképzeléseimmel, én azt se bánom! :) (De utóbbi esetben megkérném a bátor aligátort, hogy kulturált formában tegyük, jó? Látatlanban ne küldjük már el senkit sehova, köszönöm.)

Szeretném, ha alkalmasint ez egy interaktív post lenne, oké? :)

Na, akkor ennek szellemében lássuk a medvét!

Komoly kapcsolat. Nálam igazából annyiban áll egy komoly kapcsolat, hogy viszonylag huzamosabb ideig vannak együtt a felek. Egy barátommal már taglaltuk a kérdést, és egyezményesen a fél évet szavaztuk meg mint vízválasztót, mert fél évet már azért mindketten komolyszerűnek ítéltünk meg. A barátom továbbá azt is mondta, hogy szerinte ez az a pont egy kapcsolatban, ahol felmerülhet az összeköltözés mint opció. Megmondom őszintén, mivel nálam, ahogy ezt mondtam is, a komoly csak a kapcsolat fennállásának hosszát jelöli, el se gondolkoztam ilyesmin. De, miután kénytelen voltam, így én végül arra jutottam, hogy az összeköltözésnek nálam előfeltétele az érett kapcsolat – ami, felhívom mindenki szíves figyelmét, az én értelmezésemben nem okvetlen esik egybe a komoly kapcsolat definíciójával, mindjárt ki is fejtem, miért.

Érett kapcsolat. Az érett kapcsolat ismérve az én elképzelésem szerint a partnerek egymáshoz való viszonyán alapul, azaz: egyenrangú partnerként kezelik egymást a kapcsolaton belül. Elismerik, hogy mindketten egyenlő mértékben osztoznak a felelősségen, hogy a kapcsolatot továbbra is fenntartsák, az egyik félre nem hárul több tennivaló az ügy érdekében, mint a másikra. (Ez, így első hangzásra, talán kivitelezhetetlennek tűnik, elvégre mind ismerjük a mondást – vagy, ha nem, hát népművelő jelleggel most elétek tárom: "Egy kapcsolatban az egyik fél egészen biztosan jobban benne van, mint a másik!" ) Megpróbálják érvényesíteni azon elképzelésemet (ami, belátom, elég nehezen kivitelezhető több szempontból is, amiket, természetesen, taglalni is fogok), hogy egyensúlyi helyzetet tartanak fenn a kapcsolatban; értsd: ugyanannyit kapok, mint amennyit adok. Igen ám, de itt jön a problémahalmaz, ami e kérdéskört (nálam legalábbis) övezi: 1.) ki fogja felbecsülni az egyes gesztusok értékét, és vezet róla a nyilvántartást? 2.) egy érett kapcsolatban ennek egyáltalán fel kell merülnie? 3.) amennyiben a válasz a 2.) kérdésre igen, akkor ez vajon a későbbiekben nem mérgezi meg a kapcsolatot? és végül 4.) amennyiben a 2.) kérdés felmerül egy érettnek hitt/nevezett kapcsolatban, akkor tényleg érett kapcsolatról beszélünk?

De kicsit eltértem a komoly vs. érett kapcsolat kérdéskörtől, úgyhogy térjünk vissza: számomra tehát a kapcsolat érettségi foka nem okvetlen áll egyenes arányosságban a kapcsolat időtartamával. Az én elképzelésem ugyanis az, hogy ha megfelelő emberek kerülnek össze, a kapcsolatuk sokkal hamarabb minősíthető érettnek, semmint komolynak. (Ugye, ezt már nem kell boncolgatnom, hogy a partnerek megfelelőssége miben áll..?)

És akkor lássuk, hogy szerintem hogy kéne már rögtön az elején kideríteni, hogy a kapcsolat érdemes-e további erőfeszítésekre, hogy az idő előrehaladtával elérhessük a komoly ÉS érett kapcsolatot... Elöljáróban azonban annyit elárulok, hogy megrögzött diplomácia-buzi vagyok, amit esetünkben úgy kell érteni, hogy képes vagyok órákon keresztül beszélni valamiről (lsd. most), csakhogy mindenki előtt tiszta legyen minden.

Tehát, a Komoly és Érett kapcsolat a lá Máté: elképzelésem szerint érdemes már rögtön az elején leülni és megbeszélni, hogy mit várnak a kapcsolattól az egyes felek. Ez már csak azért is jó, mert rövid úton kiszűrhetjük az elképzelésbéli különbözőségeket, és viszonylag hamar kiderül, ha ketten nem ugyanazt akarjuk. Ha ezt az akadályt két ember sikerrel vette, jöhet a következő szint: összecsiszolódás. De fontos, hogy ez alatt ne akarjunk szüntelenül egymás nyakán lógni, mert 1.) erre a későbbiek folyamán nagy eséllyel úgy sem lesz lehetőségünk, illetőleg 2.) az ismerkedés korszaka a legizgalmasabb (legalábbis szerintem); valahányszor kiderül a másikról valami új és izgalmas, az egy újabb lehetőség arra, hogy egy picivel jobban megszeressünk valakit! (Uram bocsá', ha valaki kapkodós, még azt is kijelentheti, hogy még jobban beleszeret az illetőbe...) Ha már összeszoktunk, az már megint más élethelyzet, de én azt mondom, olyankor már rengeteg dolog rutinszerűvé válik, ennél fogva egy idő után unalmassá...

Ha módunkban áll, úgy bonyolítsuk éppen aktuális kapcsolatunkat, hogy az minél hosszabb ideig szóljon az izgalmas dolgokról!

Na, hát, ennyi volt a móka mára, bezár Máté mókatára :) Remélem, érdekesnek találtátok ezt a sok mindent, amit itt "összehordtam", és sikerült felkeltenem egy-két vállalkozó szellemű egyén közléskedvét :)

Ne hagyjatok cserben!

Vass Virág – Sohaférfi

Újabb megkésett post, ismételten a munkahelyemről... hiába, ez már csak így megy.

Amint azt korábban is mondtam: zavaró az ez és ezt módszeres felcserélése; nálam egyszerűen a botrány kategória úgy alapjáraton is – nemhogy egy eredetileg újságírónál! Érdeklne, vajon milyen munkát végezhetett a lektor, ha ilyen szarvashibák bennmaradhattak a végleges, nyomtatásra küldött verzióban... Vagy úgy voltak vele, hogy ha már magyar az anyanyelve a szerencsétlennek, akkor biztos tudja írni és beszélni is? Innen üzenem: NEM! És ez sajnos egyezményesen igaz a magyar lakosság jelentős hányadára. Az iskolában kínkeservvel tanítani próbált magyar nyelvtan úgy pereg le az emberekről, mintha legalábbis esőkabátban ülnének be az órákra.

Na, de, mivel nem csak negatívumok kiemelése a tisztem, azt is meg kell említenem, hogy a stílusa tetszett. Mondjuk, alapjáraton nem vagyok híve a több szereplő szemszögéből írott műveknek, de itt egészen kivételes módon lettek egymásba játszva az egyes színek és a szereplők élethelyzetei, ezért azt mondom, jó volt.

Jó volt továbbá az alap koncepció: feldolgozni a napjainkban mindinkább népszerű mentalitást, aminek gyújtópontjában az elköteleződéstől való félelem, a szabadság- és a fiatalság hajszolása áll – egészen a végsőkig. És a végsőkig részt egészen nyugodtan lehet kétértelműként kezelni jelen kontextusban. (Aki olvasta a könyvet, érti a felszólítást, aki nem: ne aggódjon, máris kifejtem) Egyrészt végsőkig: egészen a komikus szintig, amikor viselkedésünk és korunk olyan rikító ellentétben állnak egymással, hogy már csak nehezen tudnánk nevetségesebbé tenni magunkat. Másrészt végsőkig: a szó szorosan vett értelmében, azaz a halálig.

Ahogy mondani szoktam: az elképzelés jó volt, a megvalósítás kevésbé. Ez egy könnyen bagatellizálható téma már önmagában is, de azzal, hogy behoztuk a képbe a klinikai halált és az ott megélt tapasztalatokat, véleményem szerint túlvállalta magát a szerző... A Sohaférfi cím ugyanis alapjaiban egy remek lehetőséget kínál egyfajta társadalomkritika megírására, amit én az első oldaltól el is vártam – de várakozásom ellenére nem következett be. A történet ugyanis csak leírja, illetőleg valamelyest igazolja azt az életstílust, amit Ádám él, mintegy létjogosultsággal ruházza fel, mintha csak azt mondaná: " A mai rohanó világban ugyan kinek van ideje komoly kapcsolatokra?"

Ennek csak némileg mond ellent Éva alakja, aki megjelenik Ádám életében, akinél noha rohamos és jelentős, de véleményem szerint mégsem kívánatos jellemfejlődésnek lehetünk tanúi. A magát mindenki alá rendelő Éva egyszeriben kinövi magát, felépíti a saját életét, és a végén már a szabadsága és a függetlensége alá rendel minden egyebet, így Ádámmal alakuló kapcsolatát is.

Úgy érzem, Éva lehet a beígért Sohanő főszereplője, de nem látom be, miért kéne még a női oldalban is ezt az elcseszett – már elnézést – életfelfogást erősíteni, hogy mindennél előbbre való a karrierem és a saját szabadságom, függetlenségem mindentől és mindenkitől?! Bőven elég, hogy a férfiak zöme előszeretettel hódol e marhaságnak, nem hiszem, hogy meg kéne mutatni, hogy a nőknek ez ugyanilyen könnyen megy...

Félreértés ne essék, nem vagyok radikálisan maradi felfogású, és nem gondolom, hogy a nőnek az lenne az egyedüli szerepe az életben, hogy anya legyen, és emellett minden erejét latba vetve vezesse a háztartást. Szó sincs erről! De könyörgöm, legalább a társadalom egyik felében erősítsük az elköteleződésre való hajlamot, ha már a férfiak nagy többsége szemlátomást képtelen rá! Teljesen felesleges kinevelnünk egy olyan generációt, amelynek mi sem lesz természetesebb, minthogy ők egyenként mekkora indivídumok, hogy egyedül is remekül megvannak, nincs szükségük senkire... Igenis, mindenkinek szüksége van egy emberre, akivel megoszthatja élete minden aspektusát, mert lássuk be: az ember, bizony, ilyen selejtes állatfaj, társas élőlények vagyunk, szükségünk van valakire, aki ismer minket, és úgy fogad el, amilyenek vagyunk; Uram bocsá' még az önértékelésünket is helyre teszi néha nap, mikor nagyon magunk alatt vagyunk, de erre csak komoly ÉS érett kapcsolatban élő emberek képesek! (A komoly vs. érett kapcsolat kérdéskört egyébiránt nagyon szívesen kifejtem egy másik postban, de ezt eredetileg nem arra szántam, bocsi...)

Összességében tehát: jó stílus, fordulatos cselekmény, de eltékozolt lehetőség és módszeres nyelvtani felcserélések jellemzik a könyvet.

Ajánlanám mindenkinek, aki nem annyira nyelvtan-buzi, mint én, és aki könnyed olvasmányra vágyik, ami azért elindít benne valami elgondolkozásfélét arról, merre is tartunk. 

Kritika: Sylvia Day – Egymásba fonódva

Valamelyest megkésve bár, de semmi esetre sem megfogyva vagy megtörve! :D

Nos, ahogy azt már Melléd láncolva kritikájában feszegettem, a fordító váltás igen erősen rányomja bélyegét a műre. Lehet, csak én vagyok ilyen perverz, hogy ezt is külön számon tartom, de speciel engem módfelett zavartak a kis stílusbéli nüanszok; illetőleg az, hogy a szemlátomást a fordító, de még a szerkesztő sem vette már komolyabban a fáradtságot, hogy kifejezetten a hibákra koncentrálva átfussa a művet. Férfiasan bevallom, a tízedik hiba után abbahagytam a számolást, mert tudom, hogy csak magamat trenkoltam volna fel rajta...

Ettől függetlenül azonban tetszett. Talán a három könyv közül ez tetszett a leginkább, mert valóság szaga volt. Kezelésre váró konfliktusok, amik valamiért csak gyűlnek és gyűlnek, amint egyet megoldunk, mindjárt három másik lép a helyébe. Pörögtek az események, és éppen ezért sajnáltam, hogy csak utazás közben volt időm olvasni, mert szívem szerint egy teljes napot azzal töltöttem volna, hogy eldőlök az ágyban, és akkor hadd szóljon, rock and roll, stb.

Oké, mondjuk a cselekmény fő vázát adó konfliktus (direkt nem konkretizálok, mert akkor a poént lőném le) talán egy hangyányit túlzás, de mivel hasonló helyzetben már volt ismerősöm, innentől azt mondom, hogy jogos a két pont, ilyen is van, és lassan ez is mindennapi... (sajnos)

S noha én is író vagyok – de legalábbis szeretem annak tartani magam –, amikor szembe találkozom az általam is használt megoldásokkal, szabályosan égnek áll a hajam, és ha nem becsülném olyan nagyra a könyveket, egyet-kettőt már biztosan cafatokra téptem volna, hogy „Ez most komoly?!” Így abbahagyni, ráadásul még incselkedik az olvasóval, hogy jól gondoljuk, ez még nem lehet a vége, ő maga is alig várja a folytatást. Ennek speciel én marhára örülök, de ne cukkoljon! :D

Különösebb poén-gyilkosság nélkül már csak annyit tudok mondani, hogy ezek után némiképp idegesen, de mindenképp epekedve várjuk a folytatást! :)

Elöljáróban a következő könyvről: Vass Virág – Sohaférfi. Két dolgot már most bizton állíthatok: 1.) imádom Vass Virág stílusát (ezt már akkor tudtam, amikor néha-néha elkaptam tőle egy szemelvényt a Metropolban) és 2.) hogy a piklibe lehet az, hogy valaki, aki ilyen gördülékenyen ír, ugyanazzal a lendülettel siklik fel az olyan hibák fölött, mint pl. az "ezt" konzekvens használata olyan szövegkörnyezetben, ahová teljesen egyértelműen "ez" kívánkozik?! és ezt eleddig 10 oldalon belül kétszer! Szívem szerint ilyenkor földhöz vágnék valamit...