Időközi bejelentkezés – süt a nap és az élet (éppen) szép :3

Újfent munkából jelentkezem, mert a mostanában felgyülemlett hírek közlése nem tűr halasztást! Annál is inkább, mert ezek végre jó hírek :D (nos, zömmel...)

Mint azt már korábban jeleztem, két felkérésünk volt, úgyhogy most gőzerővel folynak a felkészülési, de főként kitalálási, összeillesztési munkálatok, ami egyébiránt˙koreografálás címszó alatt szokott futni jobb helyeken :D Ezen túlmenően azonban nem egy újdonság ütötte fel a fejét az életemben...

Nem tudom, arról zengtem-e már ódákat (ha így tettem volna, elnézést, ha nem, akkor most hadd szóljon! :D ), hogy az egykori ovimból az alapítványi bálos felkérés mellett kaptam egy másik felkérést is: tanítsam az óvónéniket táncolni. Azonnal igent mondtam rá, már megvoltak az egyeztetések, hogy mikor tudnánk nyélbe ütni a dolgot, most már csak a lelkes jelentkezők hadát várom :D Tegnap beszéltem az óvoda vezetővel. Sokaknak felcsillant a szeme, de még csak szóbeli tájékoztatás történt, hamarosan azonban írásos formában is nyoma lesz a dolognak a tagovikban, szóval fingers crossed, és reméljük a legjobbakat! :D (minimum 5 főt... de az a nagyon minimum! :D több nem baj, csak kevesebb ne legyen... ) Szóval most ujjongás van ezerrel, és nem férek a bőrömbe! :D

Annál is inkább, mivel ma reggel egy másik eszméletlen ajánlatott tettek nekem. Részletekbe nem bocsátkoznék, de úgy fest, megoldódik a nagy létbizonytalansági kérdésem :) (sőt, lehet, két létre is elég lehetőség gyűlik most össze :D ) Ami vicces, mert pár hónappal ezelőttig még úgy tűnt, hogy novembertől nagy gondban leszek, mert visszakerülök szigorúan délutánra, az meg úgy nem gyere be.. legalábbis anyagilag semmiképp. Aztán valamikor szeptember közepén találtam egy nagyon ígéretesnek ígérkező álláslehetőséget: egy mediációs cégnél kötetlen munkaidőben adminisztrátor; ami, mint utóbb kiderült, annyit takart volna, hogy én intézem a papírmunkát (ez még nekem is leesett az adminisztrátorból :D ), illetve az ügyfelek felkeresése, lepapírozás, stb. Abszolút gyere be lett volna, tekintve, hogy megkérdeztem, kb. milyen beosztásra számíthatok, mik az elvárások, mire a válasz az volt, hogy konkrétan beosztás nincs, magamnak osztom be az időmet, és a hölgy személy szerint napi 2-3 órát szán rá. Teljesen korrekt lenne nekem a fakt meg a tánc mellé :D Úgyhogy egyelőre még ez sincs elvetve, de jobb szeretném, ha a már bejáratott helyemen kéne csak átpozíciónálnom magam :)

És persze, az örök klasszikus: megjött a fizum, épp tele vagyok zsével, tehát hawaii dizsi napfény, szombaton begyújtuk a partirakétákat, és ereszd el a hajam! :D Meg shoppingolás ezerrel a lányaimmal :D (természetesen, csak miután befizettem a táncbérleteket, a háromnapos wellness-tánctábort és letudtam a karácsonyi nagybevásárlást. Igen, októberben, mert egyelőre inkább féltem a seggem meg a tárcám, hogy novembertől nem lesz ilyen jólét, és inkább letudom most ezt a kötelező anyagi csődöt... ^^ :) )

Mondjuk, kevésbé jó hír már, de azért még mindig hírszámba megy, és számomra még mindig örvendetes, hogy életem első fiú barátjával, ha lassan is, de alakul a kapcsolatom :) (ebből, értelemszerűen, a lassanra vonatkozik a kevésbé jelző :D ) Persze, a körülményekre való tekintettel ez közel sem olyan egyszerű, de nem adom fel :D Mondjuk, elég komoly nehezítő körülmény az, hogy én ahhoz szoktam, hogy a mindenféle pszicho-manipulációmmal érek célt, ami lányoknál működik is; de valamiért a drágám zarkózottabb és talán avatottabb ilyen téren, mint az ediggi delikvensek, szóval új stratégiát kell kidolgozni... Ami valszeg az egyenesség lesz, és nem a hátulról támadós, mint eddig.

Ugyanennek kapcsán abszolút nem jó hír, hogy a recepción való helyettesítésemet, amennyiben összejön az oviban tanítós business, nem tudom megoldani, mert ezzel a kópéval akartam, de tegnap jelezte, hogy nagyon úgy fest, hogy mégsem tudja abszolválni a dolgot – hova tovább nagyon köszöni az erőfeszítéseimet az ügyben. Megmondom őszintén, ez nem kis szomorúsággal tölti el a szívem, mert már a nyáron beszélgettünk erről (illetve, akkor még csak arról, hogy a cégnél eltöltött időm és a fizetésem rovására, de beprotezsálom, mert nagyon kedvelem a fiút. Tudjátok, vannak emberek, akik kiváltják belőlünk – de belőlem legalábbis mindenképp – a zsigeri gondoskodást, és tenni akarunk értük, felelősnek érezzük magunkat értük. Na, ő pont ilyen, és pont ezt váltotta ki, szóval nincs mese, nyeregbe fel! :D ), és már akkor ajánlgattam neki, de akkor még nagyon csak lógott a levegőben, én sem tudtam, hogy oldhatnánk meg, milyen címszó alatt, stb. Most adva volt minden lehetőség, ennek ellenére mégsem jött össze... :( És ez elszomorít (tudom, sokadjára ismétlem a "szomorú" szót különféle permutációkban :D )... De ez van, ilyen az élet... :) Ha mást nem, a mediációs melót megemlítem neki. Mondta ugyanis a kontaktorom, hogy van, aki csak hétvégén csinálja. Egyetem mellett, pláne hétvégén, erre csak tud némi időt szakítani, nem..? :) Meg jogásznak tanul... még szakmai gyakorlatnak is elszámolhatja... vagy nem? Ehhez aztán én végképp nem értek! :D

Még egy utolsó gondolat, aztán zárom soraimat: gyerekek, aki akar beteg krimit olvasni, most azonnal kapja a kezébe Szergej Kuznyecovot! De komolyan... Azt hittem, nálam A fúria volt a mélypont Chelsea Cane-től, de van hova fokozni a reggeli hányingert a HÉV-en! Kuznyecov mellett Cane talán, ha ipari tanuló lehetne... Szörnyű! Már abban az értelemben, hogy Kuznyecov egy beteg és groteszk zseni.

Na, ennyit mostanra :) Legyetek jók és szobatiszták! ;)

Csóközön! :3

Beindult a gépezet! :D

   Nagy-nagy örömömre szolgál hírül adni, hogy novemberre mindjárt két felkérést is kaptam! :D Egyet az egykor ovimból, a másikat pedig az újonnan felavatott párom iskolájából.

   Előbbi már csak azért is érdekes és vicces, mert épp a munkahelyemen koptattam éktelen lyukat az irodai székbe a csontos fenekemmel, és már épp halálra akartam unni magam, mikor egyszeriben csak vadul csörömpölni kezdett a telefonom: Anyám. Felveszem. "Mátékám, ugye, ráérsz november 8-án este? Csak mert az oviban testületileg megszavaztuk, hogy most már igazán felléphetnél nálunk, így 3 év után..." Mondtam, oké, meglátom, mit tehetek, úgy is van a zsebemben két koreográfia, már csak egy pár kell. Erre válasz "Az jó, de lehetőleg 4 kéne, mint a múltkor!" Erre szolidan káromkodtam magamban, hogy fasza, van egy hónapom megszülni másik kettőt ÉS betanítani ÉS begyakorolni performance-szinten a legújabb párommal (akivel egyébiránt ma táncoltam életemben először.. Hál' Istennek eredményesen! :D szóval eggyel kevesebb dolog miatt rágom a körmöm)

   Aztán, ugye, szóltam jó Szandimnak, hogy figyu, ez a helyzet, kedved..? Persze, maximálisan benne van (még egy dolog, ami miatt már nem kell izgulni, juhé! :D )... 20 perc múlva vár egy üzenet: a sulimból is felkértek minket, minimum 4 szám, alsó hangon 2-2,5 perc! Ó, mondom, mesés, honnan szüljek még egyenként plusz 45 másodpercet? :D sebaj, kettecsként majd megoldjuk valahogy :D

   Igen ám, de Anyuékhoz a rumbánkat teljesen át kell alakítani, mert ott kizárt az emelés, ellenben a szalagavatós felkérésre nyugodtan mehet, szóval alsó hangon 5 koreográfiát kell megtanulnunk (mert a rumba elég jelentős változásokat fog elszenvedni az emelés kivétele miatt...)

   De, ilyen ez a show biznisz, no meg a pop szakma! :D De legalább már a zenék megvannak... ^^

   Most már csak azért izgulok (első sorban...), hogy nehogy nekem szívinfarktust meg agyérgörcsöt kapjanak a szülők az oviban a chachánktól. Mert hogy az Christina Aguilera Love your bodyjának eredetijére fog menni, ami nem ennyire cizellált szót tartalmaz a címében, és többször is elhangzik a számban... ennek megfelelően én olyan koreográfiát raktam hozzá össze, aminek keretén belül gyakorlatilag parketten és ruhában zajlik le az aktus... ^^ :D 

   Nem tudom... tényleg csak remélni tudom, hogy nem kapnak agylobot egy kevéske fülledt erotikától...

És, amikkel dolgozni fogunk:

 cha-cha

 samba

 rumba

 jive

Paul J. Frost – Elcserélt elmék

Már egy ideje végére értem ennek a könyvnek, de valamiért sose jutottam el odáig, hogy megejtsem a kritika írást.
   Tehát: ha be kéne sorolnom valamelyik műfajba, most bajban lennék, mert egyszerre lehetne sci-fi és krimi is. A krimiért alapjáraton nem ugrom, még a sci-fiért sem annyira, de ez a kombináció, amiben a tudományos fantasztikum és az etika határait feszegetjük, inkább bejövős. Igaz, az első gondolatom az volt, hogy lényegében a Doktor Frankeinstein újragondolását olvasom különleges alakulattal és állatokkal.
   Na, már most, mint azt tudjátok, nekem nagy cicám a helyesírás, félregépelés és hasonszőrű társai. Örömmel jelentem, hogy egyet sem találtam a könyvben! :D Végre...
   És igazából, ezen túlmenően túl sokat nem mondhatok anélkül, hogy ne a fülszöveget ismételjem, vagy ne lőném le a csattanókat. Mert egyébként egészen kivételesen módon lett összejátszva a két kiinduló pont. Persze, gyakorlott olvasók tudják: ha két egymástól teljesen függetlennek és idegennek tetsző pontból indulunk, azok valahol garantáltan összefutnak. Sőt, végeredményében a végkifejlet is viszonylag egyszerűen kikövetkeztethető volt nagyjából a 100. oldaltól, az ember mégis szívesen olvassa végig a könyvet, mert kíváncsi rá, mennyiben igazolódnak az elképzelései – az enyémek maximálisan –, illetőleg Frost hihetetlenül olvasmányosan ír! Rég olvastam olyan történetet ami ennyire olvastatta volna magát.

Összességében: ajánlom mindenkinek, aki egy igazán furmányos sci-fi – krimit akar olvasni. Azonban! nem ajánlott némi bioszos előképzettség – vagy megfelelő élettapasztalat –, ugyanis etikai kérdések alatt többek közt feszegeti a Humán Genom Programot övező, illetőleg az azt megelőző orvosi-etikai egyezményeket, illetőleg előszeretettel dolgozik az idegi vezérlés legfontosabb, de nem okvetlen legismertebb kifejezéseivel,- mechanizmusaival (kiváltképp javasolt a limbikus rendszer ismerete, illetve alapozó etológiai ismeretek)!

Komoly vagy érett kapcsolat..?

Ééés, már itt is vagyok a beígért posttal, amelyben azt taglalom, szerintem mi a különbség a komoly és az érett kapcsolat között. Elmondom, szerintem mik az előnyeik, mik a hátrányaik – már, ha bármelyiknél is találok ilyet, hirtelen felindulásból –, illetőleg megkérnék mindenkit, aki ne adj Isten erre téved és beleolvas vagy (aminek én még jobban örülnék! :3 ) elolvassa az egészet, az legyen szíves meghagyni a véleményét, hogy szerinte miben áll egy komoly, és miben egy érett kapcsolat. Esetleg vitába is szállhat az elképzeléseimmel, én azt se bánom! :) (De utóbbi esetben megkérném a bátor aligátort, hogy kulturált formában tegyük, jó? Látatlanban ne küldjük már el senkit sehova, köszönöm.)

Szeretném, ha alkalmasint ez egy interaktív post lenne, oké? :)

Na, akkor ennek szellemében lássuk a medvét!

Komoly kapcsolat. Nálam igazából annyiban áll egy komoly kapcsolat, hogy viszonylag huzamosabb ideig vannak együtt a felek. Egy barátommal már taglaltuk a kérdést, és egyezményesen a fél évet szavaztuk meg mint vízválasztót, mert fél évet már azért mindketten komolyszerűnek ítéltünk meg. A barátom továbbá azt is mondta, hogy szerinte ez az a pont egy kapcsolatban, ahol felmerülhet az összeköltözés mint opció. Megmondom őszintén, mivel nálam, ahogy ezt mondtam is, a komoly csak a kapcsolat fennállásának hosszát jelöli, el se gondolkoztam ilyesmin. De, miután kénytelen voltam, így én végül arra jutottam, hogy az összeköltözésnek nálam előfeltétele az érett kapcsolat – ami, felhívom mindenki szíves figyelmét, az én értelmezésemben nem okvetlen esik egybe a komoly kapcsolat definíciójával, mindjárt ki is fejtem, miért.

Érett kapcsolat. Az érett kapcsolat ismérve az én elképzelésem szerint a partnerek egymáshoz való viszonyán alapul, azaz: egyenrangú partnerként kezelik egymást a kapcsolaton belül. Elismerik, hogy mindketten egyenlő mértékben osztoznak a felelősségen, hogy a kapcsolatot továbbra is fenntartsák, az egyik félre nem hárul több tennivaló az ügy érdekében, mint a másikra. (Ez, így első hangzásra, talán kivitelezhetetlennek tűnik, elvégre mind ismerjük a mondást – vagy, ha nem, hát népművelő jelleggel most elétek tárom: "Egy kapcsolatban az egyik fél egészen biztosan jobban benne van, mint a másik!" ) Megpróbálják érvényesíteni azon elképzelésemet (ami, belátom, elég nehezen kivitelezhető több szempontból is, amiket, természetesen, taglalni is fogok), hogy egyensúlyi helyzetet tartanak fenn a kapcsolatban; értsd: ugyanannyit kapok, mint amennyit adok. Igen ám, de itt jön a problémahalmaz, ami e kérdéskört (nálam legalábbis) övezi: 1.) ki fogja felbecsülni az egyes gesztusok értékét, és vezet róla a nyilvántartást? 2.) egy érett kapcsolatban ennek egyáltalán fel kell merülnie? 3.) amennyiben a válasz a 2.) kérdésre igen, akkor ez vajon a későbbiekben nem mérgezi meg a kapcsolatot? és végül 4.) amennyiben a 2.) kérdés felmerül egy érettnek hitt/nevezett kapcsolatban, akkor tényleg érett kapcsolatról beszélünk?

De kicsit eltértem a komoly vs. érett kapcsolat kérdéskörtől, úgyhogy térjünk vissza: számomra tehát a kapcsolat érettségi foka nem okvetlen áll egyenes arányosságban a kapcsolat időtartamával. Az én elképzelésem ugyanis az, hogy ha megfelelő emberek kerülnek össze, a kapcsolatuk sokkal hamarabb minősíthető érettnek, semmint komolynak. (Ugye, ezt már nem kell boncolgatnom, hogy a partnerek megfelelőssége miben áll..?)

És akkor lássuk, hogy szerintem hogy kéne már rögtön az elején kideríteni, hogy a kapcsolat érdemes-e további erőfeszítésekre, hogy az idő előrehaladtával elérhessük a komoly ÉS érett kapcsolatot... Elöljáróban azonban annyit elárulok, hogy megrögzött diplomácia-buzi vagyok, amit esetünkben úgy kell érteni, hogy képes vagyok órákon keresztül beszélni valamiről (lsd. most), csakhogy mindenki előtt tiszta legyen minden.

Tehát, a Komoly és Érett kapcsolat a lá Máté: elképzelésem szerint érdemes már rögtön az elején leülni és megbeszélni, hogy mit várnak a kapcsolattól az egyes felek. Ez már csak azért is jó, mert rövid úton kiszűrhetjük az elképzelésbéli különbözőségeket, és viszonylag hamar kiderül, ha ketten nem ugyanazt akarjuk. Ha ezt az akadályt két ember sikerrel vette, jöhet a következő szint: összecsiszolódás. De fontos, hogy ez alatt ne akarjunk szüntelenül egymás nyakán lógni, mert 1.) erre a későbbiek folyamán nagy eséllyel úgy sem lesz lehetőségünk, illetőleg 2.) az ismerkedés korszaka a legizgalmasabb (legalábbis szerintem); valahányszor kiderül a másikról valami új és izgalmas, az egy újabb lehetőség arra, hogy egy picivel jobban megszeressünk valakit! (Uram bocsá', ha valaki kapkodós, még azt is kijelentheti, hogy még jobban beleszeret az illetőbe...) Ha már összeszoktunk, az már megint más élethelyzet, de én azt mondom, olyankor már rengeteg dolog rutinszerűvé válik, ennél fogva egy idő után unalmassá...

Ha módunkban áll, úgy bonyolítsuk éppen aktuális kapcsolatunkat, hogy az minél hosszabb ideig szóljon az izgalmas dolgokról!

Na, hát, ennyi volt a móka mára, bezár Máté mókatára :) Remélem, érdekesnek találtátok ezt a sok mindent, amit itt "összehordtam", és sikerült felkeltenem egy-két vállalkozó szellemű egyén közléskedvét :)

Ne hagyjatok cserben!

Vass Virág – Sohaférfi

Újabb megkésett post, ismételten a munkahelyemről... hiába, ez már csak így megy.

Amint azt korábban is mondtam: zavaró az ez és ezt módszeres felcserélése; nálam egyszerűen a botrány kategória úgy alapjáraton is – nemhogy egy eredetileg újságírónál! Érdeklne, vajon milyen munkát végezhetett a lektor, ha ilyen szarvashibák bennmaradhattak a végleges, nyomtatásra küldött verzióban... Vagy úgy voltak vele, hogy ha már magyar az anyanyelve a szerencsétlennek, akkor biztos tudja írni és beszélni is? Innen üzenem: NEM! És ez sajnos egyezményesen igaz a magyar lakosság jelentős hányadára. Az iskolában kínkeservvel tanítani próbált magyar nyelvtan úgy pereg le az emberekről, mintha legalábbis esőkabátban ülnének be az órákra.

Na, de, mivel nem csak negatívumok kiemelése a tisztem, azt is meg kell említenem, hogy a stílusa tetszett. Mondjuk, alapjáraton nem vagyok híve a több szereplő szemszögéből írott műveknek, de itt egészen kivételes módon lettek egymásba játszva az egyes színek és a szereplők élethelyzetei, ezért azt mondom, jó volt.

Jó volt továbbá az alap koncepció: feldolgozni a napjainkban mindinkább népszerű mentalitást, aminek gyújtópontjában az elköteleződéstől való félelem, a szabadság- és a fiatalság hajszolása áll – egészen a végsőkig. És a végsőkig részt egészen nyugodtan lehet kétértelműként kezelni jelen kontextusban. (Aki olvasta a könyvet, érti a felszólítást, aki nem: ne aggódjon, máris kifejtem) Egyrészt végsőkig: egészen a komikus szintig, amikor viselkedésünk és korunk olyan rikító ellentétben állnak egymással, hogy már csak nehezen tudnánk nevetségesebbé tenni magunkat. Másrészt végsőkig: a szó szorosan vett értelmében, azaz a halálig.

Ahogy mondani szoktam: az elképzelés jó volt, a megvalósítás kevésbé. Ez egy könnyen bagatellizálható téma már önmagában is, de azzal, hogy behoztuk a képbe a klinikai halált és az ott megélt tapasztalatokat, véleményem szerint túlvállalta magát a szerző... A Sohaférfi cím ugyanis alapjaiban egy remek lehetőséget kínál egyfajta társadalomkritika megírására, amit én az első oldaltól el is vártam – de várakozásom ellenére nem következett be. A történet ugyanis csak leírja, illetőleg valamelyest igazolja azt az életstílust, amit Ádám él, mintegy létjogosultsággal ruházza fel, mintha csak azt mondaná: " A mai rohanó világban ugyan kinek van ideje komoly kapcsolatokra?"

Ennek csak némileg mond ellent Éva alakja, aki megjelenik Ádám életében, akinél noha rohamos és jelentős, de véleményem szerint mégsem kívánatos jellemfejlődésnek lehetünk tanúi. A magát mindenki alá rendelő Éva egyszeriben kinövi magát, felépíti a saját életét, és a végén már a szabadsága és a függetlensége alá rendel minden egyebet, így Ádámmal alakuló kapcsolatát is.

Úgy érzem, Éva lehet a beígért Sohanő főszereplője, de nem látom be, miért kéne még a női oldalban is ezt az elcseszett – már elnézést – életfelfogást erősíteni, hogy mindennél előbbre való a karrierem és a saját szabadságom, függetlenségem mindentől és mindenkitől?! Bőven elég, hogy a férfiak zöme előszeretettel hódol e marhaságnak, nem hiszem, hogy meg kéne mutatni, hogy a nőknek ez ugyanilyen könnyen megy...

Félreértés ne essék, nem vagyok radikálisan maradi felfogású, és nem gondolom, hogy a nőnek az lenne az egyedüli szerepe az életben, hogy anya legyen, és emellett minden erejét latba vetve vezesse a háztartást. Szó sincs erről! De könyörgöm, legalább a társadalom egyik felében erősítsük az elköteleződésre való hajlamot, ha már a férfiak nagy többsége szemlátomást képtelen rá! Teljesen felesleges kinevelnünk egy olyan generációt, amelynek mi sem lesz természetesebb, minthogy ők egyenként mekkora indivídumok, hogy egyedül is remekül megvannak, nincs szükségük senkire... Igenis, mindenkinek szüksége van egy emberre, akivel megoszthatja élete minden aspektusát, mert lássuk be: az ember, bizony, ilyen selejtes állatfaj, társas élőlények vagyunk, szükségünk van valakire, aki ismer minket, és úgy fogad el, amilyenek vagyunk; Uram bocsá' még az önértékelésünket is helyre teszi néha nap, mikor nagyon magunk alatt vagyunk, de erre csak komoly ÉS érett kapcsolatban élő emberek képesek! (A komoly vs. érett kapcsolat kérdéskört egyébiránt nagyon szívesen kifejtem egy másik postban, de ezt eredetileg nem arra szántam, bocsi...)

Összességében tehát: jó stílus, fordulatos cselekmény, de eltékozolt lehetőség és módszeres nyelvtani felcserélések jellemzik a könyvet.

Ajánlanám mindenkinek, aki nem annyira nyelvtan-buzi, mint én, és aki könnyed olvasmányra vágyik, ami azért elindít benne valami elgondolkozásfélét arról, merre is tartunk. 

Kritika: Sylvia Day – Egymásba fonódva

Valamelyest megkésve bár, de semmi esetre sem megfogyva vagy megtörve! :D

Nos, ahogy azt már Melléd láncolva kritikájában feszegettem, a fordító váltás igen erősen rányomja bélyegét a műre. Lehet, csak én vagyok ilyen perverz, hogy ezt is külön számon tartom, de speciel engem módfelett zavartak a kis stílusbéli nüanszok; illetőleg az, hogy a szemlátomást a fordító, de még a szerkesztő sem vette már komolyabban a fáradtságot, hogy kifejezetten a hibákra koncentrálva átfussa a művet. Férfiasan bevallom, a tízedik hiba után abbahagytam a számolást, mert tudom, hogy csak magamat trenkoltam volna fel rajta...

Ettől függetlenül azonban tetszett. Talán a három könyv közül ez tetszett a leginkább, mert valóság szaga volt. Kezelésre váró konfliktusok, amik valamiért csak gyűlnek és gyűlnek, amint egyet megoldunk, mindjárt három másik lép a helyébe. Pörögtek az események, és éppen ezért sajnáltam, hogy csak utazás közben volt időm olvasni, mert szívem szerint egy teljes napot azzal töltöttem volna, hogy eldőlök az ágyban, és akkor hadd szóljon, rock and roll, stb.

Oké, mondjuk a cselekmény fő vázát adó konfliktus (direkt nem konkretizálok, mert akkor a poént lőném le) talán egy hangyányit túlzás, de mivel hasonló helyzetben már volt ismerősöm, innentől azt mondom, hogy jogos a két pont, ilyen is van, és lassan ez is mindennapi... (sajnos)

S noha én is író vagyok – de legalábbis szeretem annak tartani magam –, amikor szembe találkozom az általam is használt megoldásokkal, szabályosan égnek áll a hajam, és ha nem becsülném olyan nagyra a könyveket, egyet-kettőt már biztosan cafatokra téptem volna, hogy „Ez most komoly?!” Így abbahagyni, ráadásul még incselkedik az olvasóval, hogy jól gondoljuk, ez még nem lehet a vége, ő maga is alig várja a folytatást. Ennek speciel én marhára örülök, de ne cukkoljon! :D

Különösebb poén-gyilkosság nélkül már csak annyit tudok mondani, hogy ezek után némiképp idegesen, de mindenképp epekedve várjuk a folytatást! :)

Elöljáróban a következő könyvről: Vass Virág – Sohaférfi. Két dolgot már most bizton állíthatok: 1.) imádom Vass Virág stílusát (ezt már akkor tudtam, amikor néha-néha elkaptam tőle egy szemelvényt a Metropolban) és 2.) hogy a piklibe lehet az, hogy valaki, aki ilyen gördülékenyen ír, ugyanazzal a lendülettel siklik fel az olyan hibák fölött, mint pl. az "ezt" konzekvens használata olyan szövegkörnyezetben, ahová teljesen egyértelműen "ez" kívánkozik?! és ezt eleddig 10 oldalon belül kétszer! Szívem szerint ilyenkor földhöz vágnék valamit...

Inspiráció – avagy intenzív táncos élmények

Mint azt az előző bejegyzésemben megemlítettem, tegnap (július 28.) tértem vissza életem első táncos táborából, és olyan mély hatással volt rám – fizikailag és lelkileg egyaránt –, hogy ezt mindenképp szeretném megosztani Veletek.
   Mindenekelőtt azonban azt érdemes tudni, hogy sosem volt igazán az a nagy társasági ember vagy partyarc-típus, sőt, ami azt illeti, a tömeg és az idegen, ismeretlen környezet, hasonlóan idegen és ismeretlen emberekkel tömve számomra az elrettentő tényezők sorába tartozik.
   Csakhogy fanatikusan imádok táncolni, úgyhogy két elég komoly tényező feszült egymásnak a döntéshozatalkor: még nem klinikai esetszámba menő agorafóbia vs. táncfanatizmus.
   Minek után a cím és az első bekezdés is eléggé árulkodó, így nem szükséges mondanom, melyik fél nyert.
   Lényeg a lényeg: fantasztikus öt nap volt! És legnagyobb bánatomra csak öt nap... A "rutinos versenyzők" ugyanis felvilágosítottak, hogy anno egy hetes volt a tábor. Azt mondjuk elképzelni nem merem, hogy egy hét alatt mennyi izomlázat sikerült volna összeszedni, ha már öt nap alatt is kockává merevedve jöttem el! :D Reggel fél nyolctól futás, majd negyed kilenctől kilencig aquafitness, közvetlen utána reggeli, tizenegytől du. egyig latin, rögtön utána ebéd, aztán szabadidő (esetünkben strandolás és napozás orrvérzésig) egészen ötig, mikortól is standardeztünk egészen este hétig, hogy utána rohanjunk vacsorázni... és akkor utána ilyen kilenctől elindult az esti rajcsúrozás, de nekem, őszintén szólva, arra már nem igazán maradt energiám, így az első és az utolsó nap kivételével én este tíz-tizenegy körül már rég az igazak álmát aludtam.
   Mondanom sem kell, hogy mikor megtudtuk, hogy jövőre ugyanígy szerdától-vasárnapig lesz tábor, ugyanilyen július végi fekvésben, már azon osztozkodtunk, hogy le kéne jönni már hétfőn, hogy két napig lazuljunk, napozzunk, miegymás, és utána rommá táncoljuk magunkat.
   És reményeim szerint jövőre ezt több ismerőssel tudom majd elkövetni, mert idén nagyjából 10 ember jött le, akiket effektív ismertem az óráról, amire járok... És állandóan szegény Szandi, Melinda és Szilvi nyakán lógtam, mint hogy más ismerősökkel még annyi kapcsolatom se volt, mint velük ^^ na de jövőre lerángatom a kedvenc kis brancsom is, és majd együtt bandázunk, miközben azért majd folytatom Melindával a kis meccsezéseket... :D

(igyekszem levadászni mindenhonnan a készült képeket és videókat, hogy kis betekintést kaphassatok, milyen is volt ez :) remélem, tudok majd külön kis galériát csinálni nekik, mert ha nem, akkor hosszú egy bejegyzés lesz ez :D )

Kritika: Sylvia Day – Melléd láncolva

Mindenki megnyugtatása végett szeretném leszögezni, hogy nem olvasok ennyire lassan, a második könyvet nagyjából az elsőt követő három napban kivégeztem – ha nem hamarabb –, csak közbe jöttek olyan apróságok, mint tizenkét órás műszak (ahol valamiért nem használható a szövegszerkesztő a Blogger felülete... -_- ) és a mostani tánc tábor, amiből tegnap este estem haza.
   Na de most, hogy csak délutánra kell mennem, végre pontot teszünk az ügy végére!
   Szóval: számomra kritikus pont egy könyvnél, egy sorozatnál meg pláne, hogy ha lehetőség van rá, akkor egy azon szerzőtől egy azon kiadónál ugyanaz az ember fordítson, meg is mondom, miért: az íróknak egytől-egyig megvan a maga stílusa. De ez a fordítókra is igaz! Mivel mindannyian különböző környezetből jövünk, noha egy azon nyelvet beszélünk (esetünkben magyar), mégis teljesen másképp használjuk a nyelvet. Mindenkinek megvannak a maga kis bevált szófordulatai, sőt, mindannyian külön logika szerint beszélünk-írunk, attól függően, hogy számunkra mi fontos, mi érdemel szerintünk több hangsúlyt, úgy alakítjuk ki a mondanivalónkat.
   Na már most, ezt csak azért mondtam el, hogy kicsit spoilerezzek: az első két kötetet ugyanis ugyanaz a személy fordította, éppen ezért itt még nem jelentkeztek nálam problémák; ellenben a harmadik kötet más kezébe került, és ezt érezni is rajta.
   Na de, vissza a második könyvhöz: összességében tetszett, de, ahogy ezt vártam is, szaporodtak a leütési hibák. nem számot tevően, de azért több volt (hogy számszerűsítsük: az első könyvben, ha emlékezetem nem csak 4-5 hibát említettem... hát, itt volt vagy kemény 6-7, ami szemet szúrt; nem így a harmadik könyvben, ahol még a végére se értem – kb. 280 oldal fogyott már el, és már most 6-7 a mérleg :/ )...
   A cselekmény bonyolításával, majd pedig a bonyodalmak feloldásával abszolút meg voltam elégedve, a történet, érzésem szerint, pont a legjobb helyen lett elvágva ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést.
   De, hogy a leütési hibák mellett mást is felhozzak hibának: nekem a szerelmi szál túl hamar lett túl erős és mély érzésű ahhoz képest, hogy pár hónapot ölel csak fel eddig a cselekmény ( a két könyvben összesítve!); aláírom, hogy van ilyen, de én a való életben is túlzásnak találom, sajnálom. DE! ez speciel nekem egy újabb támpont, hogy hol gondoljam át a folyamatban lévő regényeimet, szóval minden "rosszban" van valami jó kis tanulság! :)
   Ó, és persze a szex még komolyabb hangsúlyt kap, szóval akinek erre van igénye, mindenképp vesse bele magát! :D Csalódni ilyen téren nem fog, efelől biztosíthatok mindenkit!

Kritika: Sylvia Day – Hozzád kötve (Crossfire sorozat I. könyv)

Nos, örömmel jelentem, hogy egyrészt hazatértem Szegedről, másrészt végére értem a Hozzád kötve c. könyvnek.
(Apropó, Török Adélnak innen üzenem: Baja tényleg marha messze van Szegedtől, így már végképp nem értem azt a nem normális szerelőt, akiről anno meséltél...)

   És akkor lássuk a kritikát.

   Első és számomra legfontosabb – de csak mert kényszeres vagyok, és talán egy kicsit megszállott is ilyen téren: emlékezetem szerint összesen nagyjából öt vagy hat félregépeléssel találkoztam. Ezeknek a fele (ha pedig ragaszkodunk az öthöz, akkor ebből három) durván zavaró jellegű volt, de minthogy viszonylag rendszeresen találkozom a klaviatúrával, így egyszersmind abszolút érthető hibáknak tituláltam őket. Amit nehezebben emésztettem meg, az az egy nyavalyás gondolatjel-hiba (helyesebben: -hiány) volt, ami nagyjából a könyv egyharmadánál bírt bekövetkezni, de ezért meg a szerkesztőt teszem első sorban hibássá, mert elvileg az ő dolga lenne az ilyen nüanszokra odafigyelni... (mondjuk az elgépelések esetében ugyanez áll, de azok talán kevésbé szúrnak szemet. Én legalábbis lesokkoltam, amikor két szó után nyilvánvalóvá vált, hogy nem belső monológ jön, és mégse találtam meg a gondolatjelet a bekezdés elején.)

   Na de, mindezektől eltekintve, hihetetlenül élveztem a könyvet! (És most mindenkinek szabad kezet adok a' tekintetben, hogy mit lát bele az "élveztem"-be; de előre szólok, finom lelkületű Olvasóimnak, hogy a pirossal szedett részt majd hagyják ki, ugyanis tudom, hogy nem mindenki vevő arra a nyersességre, amit az a rész képviselni fog...)

   A karaktereket kimondottan reálisnak éreztem, s noha Eva és Gideon megismerkedésének történetét furcsának találtam, de a későbbiekben azért volt olyan kedves a mi jó Day-ünk, hogy komolyabban mögéje világítson a dolgoknak, így az utolsó oldalakon még ez is helyére zökkent számomra (és én hírhedten kritikus vagyok ilyen tekintetben! Itt szeretném megjegyezni, hogy a második könyvnél tartok, és hasonló problémák már jelentkeztek, de alig várom a feloldásokat! :D), a cselekmény attól eltekintve, hogy igen csak szex centrikus, igen jól ki van dolgozva, illetőleg próbál pszichológiai funkciózavarokat boncolgatni, számomra is elég hitelesen, s noha nem vagyok képesített pszichológus, ellenben gyakorló és érdeklődő kontár igen, és azon a szinten, amit elénk tár (meg amennyit én értek ehhez), abszolút rendben van a dolog; szóval összességében csak ajánlani tudom.

   És akkor most egyesek ne nézzenek ide:

   Talán már írtam – amennyiben igen, úgy elnézést, ha meg nem, hát most jó szórakozást –, hogy egy ismerősöm ismerőse egyszer azt mondta vala, hogy "a férfiak nézik, míg a nők inkább olvassák a pornót!"

   Drágáim, a megállapítás abszolúte ül!!!

   S hogy miért mondom ezt, rögvest meglátjátok: állítom nektek, hogy mióta arra alkalmas vagyok, én még életemben nem voltam ennyiszer és ilyen hosszan beindult állapotban! Ma reggel, amikor még a szegedi szálláshelyünkön ébredtem, három napnyi Gideon és Eva érzelmi-szexuális hullámvasútázás után, még soha nem aludtam ennyire rosszul – ugyanakkor ennyire kielégülve.
(Mondjuk ez szó "kielégülve" csak annyiban vicces, hogy a könyv gyakorlatilag oldal-oldal után szítja az emberben a szexuális feszültséget, de esténként azért álmok formájában valahogy csak sikerül leadni valamennyit; szerencsésebbek akár még fizikailag is. Én ma reggel konkrétan arra ébredtem, hogy válogatott szex jelenetek villódznak a szemem előtt, főszerepben velem és azzal az illetővel, aki újabban már a jelenlétével vagy egyetlen megmozdulásával is totál padlóra küld; csoda, ha egy órán keresztül még próbáltam alvást mímelni és még henteregtem az ágyban?! :D ) 

   Úgyhogy összességében: első sorban hölgyeknek, illetve olyan uraknak ajánlanám, akik rengeteg szabadidővel rendelkeznek, amit lehetőleg otthon tudnak elkölteni, mert hogy nekünk azért valamivel durvább beindulva császkálni városszerte. 

   És megkockáztatnám, hogy ezután vagy akármilyen hasonló jellegű könyv után komoly függés alakulhat ki az ilyen műfajú szerzemények iránt – ilyen abnormális személyben, mint én, legalábbis mindenképp – szóval csínján az ilyesmivel.

(Pre) Kritika – Másod benyomások Sylvia Dayről

Mint ahogy azt a cím is sugallja, amolyan elő-kritika várható. Még pedig a Crossfire sorozat első könyvével kapcsolatban.

   Először is: nem árt tudni, hogy annak idején, még a tél folyamán, én nekiduráltam magam a feladatnak, hogy majd elolvasom eredetiben, mert mekkora fasza csávó vagyok már, lazán megvan hozzá az angolom... hát nem volt. Legalábbis a hétköznapi, kiváltképp szleng dolgokhoz – érzésem szerint – abszolút nem. A szex jelenteket ellenben minden gond nélkül vettem – hál' Istennek a szex nyelve van annyira egyszerű és viszonylag egyezményes, hogy bármilyen nyelven könnyen érthető-emészthető legyen.

   Úgyhogy most ott tartunk, hogy kénytelen voltam magyar fordításban beszerezni a sorozatot, és az első könyv első hét fejezetén túl jutva (mert hogy eddig jutottam angolul) viszonylag elégedetten konstatáltam, hogy mindentől függetlenül azért 75-80 %-ban a köznapi dolgokkal sem vívtam végülis akkora harcot: a szövegkörnyezet és az intuícióm elég jól vezetgettek. És most már megállíthatatlanul süvítek a tizedik fejezet felé, és mmmmmmm... :D

   Na már most, hogy mi a másod benyomásom a műről..? Eleddig nagyon tetszik! :D

   Már amennyiben elvonatkoztatunk attól a ténytől, hogy gyakorlatilag jól megfogalmazott pornót olvas az ember. Mert ugyan az előzetesek alapján lehetett rá számítani, hogy nem fog háttérbe szorulni a nemiség, de hogy ezt ilyen profánul tárják elém... :D na, ez kissé sokkolt. De túl az első sokkon azt kell mondanom, hogy nagyon jó az a közel 150 oldal, amin áthasítottam, és most már alig várom a 4 napos szegedi kiruccanást, amiből oda minimum 3 óra az út, vissza szintén, és nyilván utazunk majd még Szeged és környéke között, szóval már be is suvasztottam a második kötetet. Remélem, kitart 4 napig a kettő! :D 
   Ha nem, akkor irdatlan nagy szarban leszek... de már így is kisebb bűvész mutatvány volt bevarázsolni a két kötetet, ha a harmadikat is be kell (márpedig érzésem szerint harmadik nap marhára fogom szidni a hülye fejem), akkor oda már tényleg csodatétel kell! Még így is lesz egy-kétszáz mütyür, amit be kéne préselnem, és ennek kivitelezése már most kétséges, a harmadik kötettel a tarsolyban meg már biztosan lehetetlen... :/

Drukkoljatok! :D

Csóközön, majd jelentkezem a rendes kritikákkal, ha hazajöttünk! :)