Komoly vagy érett kapcsolat..?

Ééés, már itt is vagyok a beígért posttal, amelyben azt taglalom, szerintem mi a különbség a komoly és az érett kapcsolat között. Elmondom, szerintem mik az előnyeik, mik a hátrányaik – már, ha bármelyiknél is találok ilyet, hirtelen felindulásból –, illetőleg megkérnék mindenkit, aki ne adj Isten erre téved és beleolvas vagy (aminek én még jobban örülnék! :3 ) elolvassa az egészet, az legyen szíves meghagyni a véleményét, hogy szerinte miben áll egy komoly, és miben egy érett kapcsolat. Esetleg vitába is szállhat az elképzeléseimmel, én azt se bánom! :) (De utóbbi esetben megkérném a bátor aligátort, hogy kulturált formában tegyük, jó? Látatlanban ne küldjük már el senkit sehova, köszönöm.)

Szeretném, ha alkalmasint ez egy interaktív post lenne, oké? :)

Na, akkor ennek szellemében lássuk a medvét!

Komoly kapcsolat. Nálam igazából annyiban áll egy komoly kapcsolat, hogy viszonylag huzamosabb ideig vannak együtt a felek. Egy barátommal már taglaltuk a kérdést, és egyezményesen a fél évet szavaztuk meg mint vízválasztót, mert fél évet már azért mindketten komolyszerűnek ítéltünk meg. A barátom továbbá azt is mondta, hogy szerinte ez az a pont egy kapcsolatban, ahol felmerülhet az összeköltözés mint opció. Megmondom őszintén, mivel nálam, ahogy ezt mondtam is, a komoly csak a kapcsolat fennállásának hosszát jelöli, el se gondolkoztam ilyesmin. De, miután kénytelen voltam, így én végül arra jutottam, hogy az összeköltözésnek nálam előfeltétele az érett kapcsolat – ami, felhívom mindenki szíves figyelmét, az én értelmezésemben nem okvetlen esik egybe a komoly kapcsolat definíciójával, mindjárt ki is fejtem, miért.

Érett kapcsolat. Az érett kapcsolat ismérve az én elképzelésem szerint a partnerek egymáshoz való viszonyán alapul, azaz: egyenrangú partnerként kezelik egymást a kapcsolaton belül. Elismerik, hogy mindketten egyenlő mértékben osztoznak a felelősségen, hogy a kapcsolatot továbbra is fenntartsák, az egyik félre nem hárul több tennivaló az ügy érdekében, mint a másikra. (Ez, így első hangzásra, talán kivitelezhetetlennek tűnik, elvégre mind ismerjük a mondást – vagy, ha nem, hát népművelő jelleggel most elétek tárom: "Egy kapcsolatban az egyik fél egészen biztosan jobban benne van, mint a másik!" ) Megpróbálják érvényesíteni azon elképzelésemet (ami, belátom, elég nehezen kivitelezhető több szempontból is, amiket, természetesen, taglalni is fogok), hogy egyensúlyi helyzetet tartanak fenn a kapcsolatban; értsd: ugyanannyit kapok, mint amennyit adok. Igen ám, de itt jön a problémahalmaz, ami e kérdéskört (nálam legalábbis) övezi: 1.) ki fogja felbecsülni az egyes gesztusok értékét, és vezet róla a nyilvántartást? 2.) egy érett kapcsolatban ennek egyáltalán fel kell merülnie? 3.) amennyiben a válasz a 2.) kérdésre igen, akkor ez vajon a későbbiekben nem mérgezi meg a kapcsolatot? és végül 4.) amennyiben a 2.) kérdés felmerül egy érettnek hitt/nevezett kapcsolatban, akkor tényleg érett kapcsolatról beszélünk?

De kicsit eltértem a komoly vs. érett kapcsolat kérdéskörtől, úgyhogy térjünk vissza: számomra tehát a kapcsolat érettségi foka nem okvetlen áll egyenes arányosságban a kapcsolat időtartamával. Az én elképzelésem ugyanis az, hogy ha megfelelő emberek kerülnek össze, a kapcsolatuk sokkal hamarabb minősíthető érettnek, semmint komolynak. (Ugye, ezt már nem kell boncolgatnom, hogy a partnerek megfelelőssége miben áll..?)

És akkor lássuk, hogy szerintem hogy kéne már rögtön az elején kideríteni, hogy a kapcsolat érdemes-e további erőfeszítésekre, hogy az idő előrehaladtával elérhessük a komoly ÉS érett kapcsolatot... Elöljáróban azonban annyit elárulok, hogy megrögzött diplomácia-buzi vagyok, amit esetünkben úgy kell érteni, hogy képes vagyok órákon keresztül beszélni valamiről (lsd. most), csakhogy mindenki előtt tiszta legyen minden.

Tehát, a Komoly és Érett kapcsolat a lá Máté: elképzelésem szerint érdemes már rögtön az elején leülni és megbeszélni, hogy mit várnak a kapcsolattól az egyes felek. Ez már csak azért is jó, mert rövid úton kiszűrhetjük az elképzelésbéli különbözőségeket, és viszonylag hamar kiderül, ha ketten nem ugyanazt akarjuk. Ha ezt az akadályt két ember sikerrel vette, jöhet a következő szint: összecsiszolódás. De fontos, hogy ez alatt ne akarjunk szüntelenül egymás nyakán lógni, mert 1.) erre a későbbiek folyamán nagy eséllyel úgy sem lesz lehetőségünk, illetőleg 2.) az ismerkedés korszaka a legizgalmasabb (legalábbis szerintem); valahányszor kiderül a másikról valami új és izgalmas, az egy újabb lehetőség arra, hogy egy picivel jobban megszeressünk valakit! (Uram bocsá', ha valaki kapkodós, még azt is kijelentheti, hogy még jobban beleszeret az illetőbe...) Ha már összeszoktunk, az már megint más élethelyzet, de én azt mondom, olyankor már rengeteg dolog rutinszerűvé válik, ennél fogva egy idő után unalmassá...

Ha módunkban áll, úgy bonyolítsuk éppen aktuális kapcsolatunkat, hogy az minél hosszabb ideig szóljon az izgalmas dolgokról!

Na, hát, ennyi volt a móka mára, bezár Máté mókatára :) Remélem, érdekesnek találtátok ezt a sok mindent, amit itt "összehordtam", és sikerült felkeltenem egy-két vállalkozó szellemű egyén közléskedvét :)

Ne hagyjatok cserben!

Vass Virág – Sohaférfi

Újabb megkésett post, ismételten a munkahelyemről... hiába, ez már csak így megy.

Amint azt korábban is mondtam: zavaró az ez és ezt módszeres felcserélése; nálam egyszerűen a botrány kategória úgy alapjáraton is – nemhogy egy eredetileg újságírónál! Érdeklne, vajon milyen munkát végezhetett a lektor, ha ilyen szarvashibák bennmaradhattak a végleges, nyomtatásra küldött verzióban... Vagy úgy voltak vele, hogy ha már magyar az anyanyelve a szerencsétlennek, akkor biztos tudja írni és beszélni is? Innen üzenem: NEM! És ez sajnos egyezményesen igaz a magyar lakosság jelentős hányadára. Az iskolában kínkeservvel tanítani próbált magyar nyelvtan úgy pereg le az emberekről, mintha legalábbis esőkabátban ülnének be az órákra.

Na, de, mivel nem csak negatívumok kiemelése a tisztem, azt is meg kell említenem, hogy a stílusa tetszett. Mondjuk, alapjáraton nem vagyok híve a több szereplő szemszögéből írott műveknek, de itt egészen kivételes módon lettek egymásba játszva az egyes színek és a szereplők élethelyzetei, ezért azt mondom, jó volt.

Jó volt továbbá az alap koncepció: feldolgozni a napjainkban mindinkább népszerű mentalitást, aminek gyújtópontjában az elköteleződéstől való félelem, a szabadság- és a fiatalság hajszolása áll – egészen a végsőkig. És a végsőkig részt egészen nyugodtan lehet kétértelműként kezelni jelen kontextusban. (Aki olvasta a könyvet, érti a felszólítást, aki nem: ne aggódjon, máris kifejtem) Egyrészt végsőkig: egészen a komikus szintig, amikor viselkedésünk és korunk olyan rikító ellentétben állnak egymással, hogy már csak nehezen tudnánk nevetségesebbé tenni magunkat. Másrészt végsőkig: a szó szorosan vett értelmében, azaz a halálig.

Ahogy mondani szoktam: az elképzelés jó volt, a megvalósítás kevésbé. Ez egy könnyen bagatellizálható téma már önmagában is, de azzal, hogy behoztuk a képbe a klinikai halált és az ott megélt tapasztalatokat, véleményem szerint túlvállalta magát a szerző... A Sohaférfi cím ugyanis alapjaiban egy remek lehetőséget kínál egyfajta társadalomkritika megírására, amit én az első oldaltól el is vártam – de várakozásom ellenére nem következett be. A történet ugyanis csak leírja, illetőleg valamelyest igazolja azt az életstílust, amit Ádám él, mintegy létjogosultsággal ruházza fel, mintha csak azt mondaná: " A mai rohanó világban ugyan kinek van ideje komoly kapcsolatokra?"

Ennek csak némileg mond ellent Éva alakja, aki megjelenik Ádám életében, akinél noha rohamos és jelentős, de véleményem szerint mégsem kívánatos jellemfejlődésnek lehetünk tanúi. A magát mindenki alá rendelő Éva egyszeriben kinövi magát, felépíti a saját életét, és a végén már a szabadsága és a függetlensége alá rendel minden egyebet, így Ádámmal alakuló kapcsolatát is.

Úgy érzem, Éva lehet a beígért Sohanő főszereplője, de nem látom be, miért kéne még a női oldalban is ezt az elcseszett – már elnézést – életfelfogást erősíteni, hogy mindennél előbbre való a karrierem és a saját szabadságom, függetlenségem mindentől és mindenkitől?! Bőven elég, hogy a férfiak zöme előszeretettel hódol e marhaságnak, nem hiszem, hogy meg kéne mutatni, hogy a nőknek ez ugyanilyen könnyen megy...

Félreértés ne essék, nem vagyok radikálisan maradi felfogású, és nem gondolom, hogy a nőnek az lenne az egyedüli szerepe az életben, hogy anya legyen, és emellett minden erejét latba vetve vezesse a háztartást. Szó sincs erről! De könyörgöm, legalább a társadalom egyik felében erősítsük az elköteleződésre való hajlamot, ha már a férfiak nagy többsége szemlátomást képtelen rá! Teljesen felesleges kinevelnünk egy olyan generációt, amelynek mi sem lesz természetesebb, minthogy ők egyenként mekkora indivídumok, hogy egyedül is remekül megvannak, nincs szükségük senkire... Igenis, mindenkinek szüksége van egy emberre, akivel megoszthatja élete minden aspektusát, mert lássuk be: az ember, bizony, ilyen selejtes állatfaj, társas élőlények vagyunk, szükségünk van valakire, aki ismer minket, és úgy fogad el, amilyenek vagyunk; Uram bocsá' még az önértékelésünket is helyre teszi néha nap, mikor nagyon magunk alatt vagyunk, de erre csak komoly ÉS érett kapcsolatban élő emberek képesek! (A komoly vs. érett kapcsolat kérdéskört egyébiránt nagyon szívesen kifejtem egy másik postban, de ezt eredetileg nem arra szántam, bocsi...)

Összességében tehát: jó stílus, fordulatos cselekmény, de eltékozolt lehetőség és módszeres nyelvtani felcserélések jellemzik a könyvet.

Ajánlanám mindenkinek, aki nem annyira nyelvtan-buzi, mint én, és aki könnyed olvasmányra vágyik, ami azért elindít benne valami elgondolkozásfélét arról, merre is tartunk. 

Kritika: Sylvia Day – Egymásba fonódva

Valamelyest megkésve bár, de semmi esetre sem megfogyva vagy megtörve! :D

Nos, ahogy azt már Melléd láncolva kritikájában feszegettem, a fordító váltás igen erősen rányomja bélyegét a műre. Lehet, csak én vagyok ilyen perverz, hogy ezt is külön számon tartom, de speciel engem módfelett zavartak a kis stílusbéli nüanszok; illetőleg az, hogy a szemlátomást a fordító, de még a szerkesztő sem vette már komolyabban a fáradtságot, hogy kifejezetten a hibákra koncentrálva átfussa a művet. Férfiasan bevallom, a tízedik hiba után abbahagytam a számolást, mert tudom, hogy csak magamat trenkoltam volna fel rajta...

Ettől függetlenül azonban tetszett. Talán a három könyv közül ez tetszett a leginkább, mert valóság szaga volt. Kezelésre váró konfliktusok, amik valamiért csak gyűlnek és gyűlnek, amint egyet megoldunk, mindjárt három másik lép a helyébe. Pörögtek az események, és éppen ezért sajnáltam, hogy csak utazás közben volt időm olvasni, mert szívem szerint egy teljes napot azzal töltöttem volna, hogy eldőlök az ágyban, és akkor hadd szóljon, rock and roll, stb.

Oké, mondjuk a cselekmény fő vázát adó konfliktus (direkt nem konkretizálok, mert akkor a poént lőném le) talán egy hangyányit túlzás, de mivel hasonló helyzetben már volt ismerősöm, innentől azt mondom, hogy jogos a két pont, ilyen is van, és lassan ez is mindennapi... (sajnos)

S noha én is író vagyok – de legalábbis szeretem annak tartani magam –, amikor szembe találkozom az általam is használt megoldásokkal, szabályosan égnek áll a hajam, és ha nem becsülném olyan nagyra a könyveket, egyet-kettőt már biztosan cafatokra téptem volna, hogy „Ez most komoly?!” Így abbahagyni, ráadásul még incselkedik az olvasóval, hogy jól gondoljuk, ez még nem lehet a vége, ő maga is alig várja a folytatást. Ennek speciel én marhára örülök, de ne cukkoljon! :D

Különösebb poén-gyilkosság nélkül már csak annyit tudok mondani, hogy ezek után némiképp idegesen, de mindenképp epekedve várjuk a folytatást! :)

Elöljáróban a következő könyvről: Vass Virág – Sohaférfi. Két dolgot már most bizton állíthatok: 1.) imádom Vass Virág stílusát (ezt már akkor tudtam, amikor néha-néha elkaptam tőle egy szemelvényt a Metropolban) és 2.) hogy a piklibe lehet az, hogy valaki, aki ilyen gördülékenyen ír, ugyanazzal a lendülettel siklik fel az olyan hibák fölött, mint pl. az "ezt" konzekvens használata olyan szövegkörnyezetben, ahová teljesen egyértelműen "ez" kívánkozik?! és ezt eleddig 10 oldalon belül kétszer! Szívem szerint ilyenkor földhöz vágnék valamit...