Megvilágosodás

Na, azt azért mindjárt tegyük rendbe, hogy a legtöbben egy ilyen cím láttán-hallatán alighanem valami világrengető igazság felfedezését várnánk, nem igaz? Nos, mindenki legnagyobb bánatárt – de kiváltképp az enyémre – ilyesmiről szó sincs. Az elkövetkezőkben ugyanis mindössze egy óvatlan pillanatban tett kinyilatkoztatásra való rácsodálkozás, a benne rejlő mélyebb jelentéstartalom felfedezéséről lesz csupán csak szó.

   De, ahogy ezt minden rendes történetnél megszoktuk, kell egy kis felvezetés. Vagy, ha máshonnan akarom venni a kifejezést: egy kis előjáték, szóval tegyünk így.

   Az egész, azt hiszem, múlthét pénteken kezdődhetett... Vicces, mert ha a pénteket tekintem kiindulási pontnak, akkor annyira furcsa és groteszk, hogy mi lett a végkimenetel. Pláne, hogy a végkifejlet gyakorlatilag már pénteken megmutatkozott, és azóta gyakorlatilag önálló életre kelt, és nem úgy tűnik, hogy a halálát fontolgatná. Hogy miről beszélek: szokásos pénteki csendélet, munka után teperés Melinda táncóráira. Ami már kevésbé volt szokásos, hogy hazaérvén rázott a hideg és vert a víz. Én meg magamban már csak röhögtem, mert egy vagy két nappal azelőtt megígértem Melindának, hogy történjék bármi – eltöröm a lábam vagy lázasan fetrengek otthon –, az óráira akkor is megyek! Kínomban röhögve írtam meg az SMS-t, hogy a láz bejött, remélem, a lábam időközben nem töröm el... Gyors zuhany, evészet, aztán hadd szóljon, irány a KÖKI!

   Beértem, minden happy, hawaii dizsi, napfény, amit akartok! Sőt, amitől majdnem azzal a lendülettel hanyatt is vágtam magam: ahogy beértem, azt mondta "Gyere ide!", én meg kicsit ódzkodva, de közelebb léptem. Attól tartottam ugyanis, hogy kapok egy nyaklevest vagy valamit, mert miért ne... Még meg is kérdeztem, hogy "Csak most léptem be, mit sikerült csinálnom ez idő alatt?", mire csak fintorgott egyet, megerősítette a felhívást, miszerint "Csak gyere ide!", majd alig láthatóan mosolyogva a nyakamba vetette magát. Gyerekek, nem hazudok nektek, szerintem kemény fél percig álltam ott tanácstalanul, hogy "Akkor most mit is kéne csinálnom?", mindezt persze úgy, hogy könnyekig hatott a gesztus. Már csak azért is, mert azt hittem, hogy ez a fajta spontaneitás és érzelemnyilvánítási mód kihalt a kapcsolatunkból. 

   Persze, miután túltettem magam a kezdeti sokkon, szorosan magamhoz öleltem – de persze közel sem olyan szorosan, mint akartam volna. Vannak határok, amiket kénytelen vagyok betartani... Vagy legalábbis szerintem kénytelen vagyok. Mindjárt meglátjátok, miért emeltem ezt így ki külön.

   Aztán a következő lényegesebb mementó már a hazaút volt. Együtt vágtunk neki egy másik tanítványával, Péterrel, aki, mint az utóbb kisült, szintén csepeli, így hát édes hármasban vágtuk fel magunkat a 151-re, laza huszonegynéhány perc várakozás (és Melinda gyrosának csücskének elfogyasztása) után. Természetesen már a buszmegállóban ment az egymásra hangolódás, Péter bevonása a mi kis közösségünkbe, aminek sajnos én csak azon módját találtam meg, hogy Melindáról osszak meg néhány talán nem túl hízelgő részletet, amíg ő a gyrosával vívott. Természetesen két falat között azért volt ereje néha-néha visszavágni. Persze tudom, hogy egyik-másik neki is rosszul esett, de kettőnk közt ezek a kis játszmák rendszeresek. Éppen ezért volt teljesen indokolatlan, hogy én egyszer csak besértődtem, mikor én kerültem terítékre, de volt egy pont, ahol az agyam ledobta az ékszíjat. Fogalmam sincs, miért... rendszerint jobban szoktam tolerálni, amikor elfajulnak a csipkelődéseink, de aznap este valamiért nem sikerült.

   A lényeg, hogy a mintegy 45 perces útból legalább 20-at látványosan végigduzzogtam. Mindezt úgy, hogy Melinda még indulás előtt jelezte, hogy majd beszéde volna velem. Mikor Péterünk leszállt, jeleztem is, hogy érdeklődve hallgatom, hogy miről akart velem beszélni. Mire – így utólag belátom, teljesen érthetően – azt mondta, hogy felejtsem el, már nem lényeges. És éreztem rajta, hogy felindultan mondja mindezt, amit persze én sem hagytam szó nélkül, és felszólítottam, hogy legyen olyan jó, hogy ha már hazakísérem, akkor bökje ki, hogy miről akart velem beszélni. Na, miután Péter leszállt, gyakorlatilag ezt csináltuk. Vagdalkoztunk oda-vissza, mert ő azt akarta tudni, én min sértődtem meg ilyen látványosan, én még azt, hogy miről akart velem beszélni. 

   Végül sikerült annyit kinyögnöm, hogy már fogalmam sincs, újabban már nem is jegyzem meg ezeket, mindössze csak azt, hogy akkor, az adott pillanatban az elevenembe talál, és onnantól kezdve azon puffogok, hogy valakinek ez sikerült, holott micsoda védvonalaim vannak. Ő meg elmondta, hogy igazából csak örült a lehetőségnek, hogy végre egy kicsit kettesben lehetünk majd, beszélgethetünk, és kérdezhetne az új munkámról meg úgy általában rólam, mert mostanában úgy érzi, hogy kicsit eltűntem ilyen téren a kapcsolatunkból; de hogy a buszon előadott magánszámommal teljesen megöltem a hangulatot, és ő így erre képtelen. Erre meggondolatlanul kiszaladt a számon egy olyan megjegyzés, hogy tök jó, de attól, hogy én hülye vagyok és visszafogom magam, és nem mondok ki dolgokat, ha vele vagyok, attól még ő ne érezze magát feljogosítva arra, hogy ugyanilyen hülye legyen; időszakosan legalább az egyikünk funkcionáljon már normálisan ebben a barátságban!
   A vicc az, hogy a megjegyzésemből mindössze az az egy részlet ütötte meg a fülét, hogy visszafogom magam, ha vele vagyok. A többi úgy hussant el a füle mellett, mintha soha ki sem mondtam volna, és ledorongolt, hogy pont ez az, amit nem akar! Hogy legyek vele őszinte és ne tartsak vissza semmit, mert ha elhallgatok előle valamit, akkor igazából pont azt nem éri el, amit szeretne: megismerni az igazi Mátét! Erre mindössze annyit tudtam reagálni, hogy egy darabig beharapott ajkakkal, látványosan más irányba pillogva, egyik lábamról a másikra átállva, helyenként dobolva próbáltam legalább annyira visszanyerni az önkontrollom, hogy ne sírjam el magam a következő megszólalásomnál. Végül, mikor úgy éreztem, sikerrel járt a művelet, azt hiszem hápogva csak annyit válaszoltam, hogy "Sajnálom, de ezen nem tudok segíteni"...  
   Végül mégis segítettem. Péntek este kb. fél tizenkettő és szombat hajnali fél egy között megfogalmaztam a levelet, amiben számba vettem mindazt, ami manapság az igazi Máté... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen ment. Már csak azért sem volt sétagalopp, mert... nekem rengeteg szabályom van, melyek révén megkönnyítem és elviselhetőbbé teszem a létezést. De a legfontosabb: senkinek nem adjuk ki magunkat, pláne nem tételesen összeszedve, hogy alkalmasint hova rúgjon, ha eredményeket akar elérni. Na, ezzel mégis homlok egyenest szembe mentem aznap éjszaka.
   Mondanom sem kell, hogy szombaton effektív használhatatlan voltam, ami csak azért volt kicsit problémás, mert HázŐrző oktatáson azért legalább 80%-ban ott kellett volna lenni fejben ^^ 70 %, azért valahogy érzésem szerint mégiscsak sikerült. De mindentől függetlenül a szombat hajnalig "papírra vetettek" teljesen eluralkodtak rajtam. (Már csak ezért sem akartam színt vallani, mert tudtam, hogy onnantól számítva minimum 2 hét, amíg újra használható állapotba kerülök; ezt a luxust pedig a képzések közepette nem igazán engedhettem volna meg magamnak... :/ )
   És, ugye már mindenki számára ismerős, hogy mikor már azt hinnénk, nincs hova fokozni, kiderül, hogy az addig tetőpontnak hitt szenvedés csak az előszobája volt annak, ami azután következik! Jó, talán kicsit túldramatizálom a dolgot... :D "Mindössze" arról volt szó, hogy éreztem, nyomottak vagyunk. Mindketten. Ezt persze fel lehet(ne) róni a betegség számlájára is... Épp csak... nem akarom itt kitaglalni annak a beszélgetésnek a mibenlétét, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy rohadtul nem csak a betegségről van szó. Lényeg a lényeg, hogy aztán természetesen kisült, hogy itt többről van szó. És akkor egyszeriben megértettem, mit ért Melinda azalatt, hogy marhára frusztráló, amikor nem mondok el (/ki) valamit. Amikor érzed, hogy ott feszíti a másikat a felszín alatt... de az egészet elintézi annyival, hogy ilyen állapotban hagyjad, majd elmondja, ha akarja. És csak ülsz ott sután, és tudod, hogy mit kéne tenned. De ugyanakkor a mit kéne tenned és a mire kértek kérdéskör meg totális ellentmondásban áll egymással, akkor van egy törtmásodperced döntést hozni – és ez az a helyzet, amikor tudod, hogy az lenne a legjobb, ha lenne egy harmadik opció, mert akármelyiket választod is a kettő közül, egyik se jó. Klasszikus két rossz közül a kisebbiket helyzet. De vajon melyik a kisebbik? Sose tudod meg, mert a másikat függőben hagytad.
   Utálom az ilyet. És azt is legalább ennyire utálom, mikor Ő ilyen. De, most őszintén, milyen jogcímén kényszeríthetném rá, hogy mondja el..? Mikor én magam előtte két nappal játszottam el szinte teljesen hasonlót.

Na, és akkor mindezek tükrében a megvilágosodás tárgya: soha életemben nem fogalmaztam meg még tisztábban azt, amit érzek, mint a mai nap folyamán egy baráti beszélgetés során. Két szóban össze tudom nektek foglalni. Fekete lyuk. Amikor egy csillag önmagába roskad, és mindent elnyel a közelében. Na, valahogy így érzem magam mostanság én is. Szédítő, örvénylő feketeség, ami mindent magába szippant – a megsemmisülésbe.  

Még magam sem tudom, hova fog ez kifutni, de érzelegni fogok...

   Egy kis mentális befolyásoltság alatt íródik e bejegyzés. Konkrétan: Radics Gigi Vadonatúj érzése alatt.
Onnan indítsuk el ezt a történetet, hogy egyébiránt nem ugrom a magyar könnyűzenéért, mert... egyszerűen csak ellenérzéseim vannak vele kapcsolatban. De pillanatnyilag van vagy összesen 5 szám, amit önszántamból is hajlandó vagyok meghallgatni, tetszik és szeretem is. Hiába, no, fejlődőképes vagyok, vagy mi szösz :D
   Na már most, folytatás: ma volt szerencsém egy kisebb fajta örömködésbe belefutni, amikor a délutános recepciós posztomon székeltem. Hazamenetele közben ugyanis Judit elbeszélgetett velem. Ő egy ügynökünk. Mint megtudtam, 1-es típusú ügynök, mert ő kizárólag a Generalinak köthet, így van nálunk alkalmazva, nem független partnerünk...  Minden nap tanul valamit az ember, nemde? Na, kérem alássan a beszélgetés témája nem egyéb volt, mint a majdani kihelyezésem, miután betanultam az ügyfélszolgálatos teendőket. Egyöntetűen egyetértettünk abban, hogy mindkettőnk a Teréz körúti székházat kultiválná számomra mint későbbi munkahelyet... de ez sajnos nem rajtunk múlik. Ami inkább rajtunk múlik, és ami hihetetlenül jól esett, hogy Judit azért szeretné, mert egyrészt látja bennem a potenciált, látatlanban is be meri vállalni a rozsdást, hogy az én képességeimmel nem jelent majd számomra különösebb kihívást a meló, illetőleg – ami számomra letaglózóan jól esett – mert kedvel. Mint embert. Azért ez fontos, nem? Nekem mindenképpen.
   Annál is inkább, mert nekem már rengeteg ember mondta, hogy kedvel vagy szeret, de zömüknél azt láttam-éreztem, hogy szigorúan csak a képességeim miatt. Ambiciózus és agilis vagyok, emellett megrögzött perfekcionista, amivel rendszerint csak a magam életét nehezítem, de a lényeg, hogy hihetetlenül a tökéletes munkavégzésre törekvő jellem vagyok; és, mint azt tudjuk, a kis emberek munkájából valaki odafent marha nagyot szakít. Úgy önmagában egy munkahelyen egyébiránt sanszos, hogy ezért kedveljék az embert. Ezzel alapjáraton nincs is semmi baj. Amennyiben honorálják. Épp csak ez utóbbi szokott minden formában elmaradni. Ezért is volt meglepő számomra, hogy a munkán kívül emberként kedvel és támogat engem valaki, aki kvázi nem ismer, csak annyit tud rólam, hogy én vagyok Kovács Máté, a recepciós, akit ad absurdum egy hang nélkül megbízhatunk azzal, hogy vegye át a csomagunkat vagy intézzen el nekünk valamit, mert megcsinálja. Összességében tehát elmondhatom, hogy hihetetlenül jól esett az a kis beszélgetés, valósággal megmelengette a szívemet.
   Ami viszont már véleményem szerint szomorúbb, hogy rengeteg olyan ember létezik a munkán kívül, akik szintén csak a képességei miatt kedvelik/szeretik az embert. És ami még inkább szomorú: tele vagyunk ilyen kapcsolatokkal. Ti legalább annyira, mint én, csak tartok tőle, hogy Mindannyiunknak jobban esik tudomást sem venni az ilyenekről. Meg is mondom miért: az ilyen kapcsolat fel- és beismerése magunk felé együtt jár egy nem kívánatos tényezővel, nevezetesen azzal, hogy ilyenkor a saját szemünkben leszünk kevesebbek, ugyanis szembesülünk (szembesítjük magunkat) azzal a ténnyel, hogy pusztán csak problémamegoldók vagyunk mások életében, ezért "tartanak minket". Ritka ótvar érzés, nemde?
   És akkor erre a csúfos felismerésre kvázi a semmiből érkezik egy olyan visszajelzés, aminek tükrében egyszeriben borul a világ – no meg a bili –, mert hirtelenjében belefutunk egy olyan emberbe, aki kivételesen önmagunkért szeret. Nekem a mai napra az én drága Melindám jutott erre a szerepkörre mint magánéletből vehető példa. Az utóbbi pár hétben, mióta effektív ügyfélszolgálaton kezdtem dolgozni, neki meg lassanként tényleges beindult a tánctanári biznisz, mert végre adódott neki a lehetőség, hogy ott hagyhatta a másik állását, mert olyan ajánlatot kapott és azóta főállásban tánctanárkodhat... szóval, azóta nekem egyre inkább az volt az érzésem, hogy elúszunk egymás mellett, mert ennél jobban már nem is térhetne el a beosztásunk, ennél fogva a rendelkezésre álló szabadidőnk is mindinkább összeegyeztethetetlenné vált. Én kis mafla meg az egyre ritkuló találkozásokból és beszélgetésekből arra a következtetésre jutottam, hogy ez a... barátság..? kapcsolat..? na, szóval ez ugyanarra a csúfos végre fog jutni, mégpedig záros határidőn belül, mint a többi ilyen jellegű kapcsolatom az életben: meredek felívelést követően kétszer olyan meredek leszálló pálya a semmibe. Aztán, láss csodát, mégse!
   Úgy értem... még valamit nem árt tudni rólam: én egy hihetetlenül hülyén összerakott pali vagyok. Ebben nagy részt a saját ténykedésem is közre játszik, de a lényeg az, hogy bennem olyan merev szabályok és gátak alakultak ki, amiket ritkán és csak is kirívó esetekben, megfelelő indokkal lépek át. Egyszerűen azért, mert noha ezek a szabályok és elvek eléggé rugalmatlanná teszik a személyemet, de ugyanakkor olyan támaszt nyújtanak, aminek mentén sokkalta egyszerűbben tudom bonyolítani az életemet és a társaskapcsolataimat, mint a legtöbb ember – vagy a legtöbb ismerősöm. Attól, mondjuk, most tekintsünk el, hogy ez az utóbbi közel 2-3 hónapban marhára nem így van, és pillanatnyilag totálisan a feje tetején áll a világom :D De nagy általánosságban egyébként az egyszerűség, a tudatosság, a racionalitás és a szervezettség jellemzi a társas kapcsolataimat.
   Na már most, kérem tisztelettel, ha már szó esett általánosságban a merev szabályaimról, mindjárt említsünk meg egyet, ugyanis aktuális a sorozatos újraértékelése: nem adom ki magam senkinek, és ennek keretében szélsőséges érzelemnyilvánításra sem ragadtatom magam. Ezt hogy kell értelmezni? Alapesetben úgy, hogy én a büdös életbe nem mondom azt senkinek, hogy szeretem. Nem szolgáltatok senki ember fiának támadási felületet, mert szeretni valakit, kötődni egy másik emberhez a külvilág szemében a gyengeség jele; olyan felület, amit akár csak megsuhintva is fájdalmat lehet okozni. Igen ám, csak hogy az utóbbi időben én ezzel homlok egyenest szembe mentem, és újra meg újra kvázi nevetség tárgyává tettem magam, mikor azt bizonygattam Melindának, hogy én mennyire szeretem (jelzem, ez egyébiránt a mai napig nem változott, illetőleg csak annyiban, hogy a "megállapodásunkban foglaltak alapján" nem fárasztom ezzel sem őt, sem pedig magamat. Mindenki tudja: olyan szekér után nem futunk, ami nem vesz fel... Pláne manapság, hogy van busz, troli, villamos, hév, vonat meg mi egyéb anyám kínja). És én naiv eleddig azt hittem, hogy e tekintetben valamelyest hasonlóságot mutatunk, mert, hogy őszinte legyek, ennyire nyílt és profán megnyilvánulást én még nem tapasztaltam felőle irányomban. Egy egyszerű szívecske a legváratlanabb és a legkevésbé indokolt helyzetben, és nekem végem volt. Odáig voltam meg vissza, és természetesen máris hülye poénkodással hárítottam a számomra felfoghatatlant. Mert az, hogy én lépte-nyomon bolondot csináltam magamból, illetőleg néha-néha még ma is hódolok ennek a hóbortomnak, hogy bebizonyítsam hogy szeretem... az egy dolog. (Hogy a bizonyításnak ki a célszemélye: Ő vagy én... az meg egy másik. Sem egyik, sem pedig másik dolog boncolgatása nem célszerű...) De én tényleg azt hittem, hogy ilyen egyszerű, szívmelengető és spontán szeretetmegnyilvánulást nekem még remélnem sem szabad részéről. Mert... valahol talán úgy gondolom, hogy a hallgatólagos "egyezménybe" ez sem fér bele..? Nem tudom. Tényleg nem tudom. De akkor is jól esett. Az érzés, hogy valakinek, hacsak egy múló pillanat erejéig is, de jelentesz valamit... hogy azon pillanat erejéig egyszeriben értelmet nyer és személyében testet ölt a "szívében hordoz" kifejezés... Egyfajta buta, gyermeteg reménnyel tölti el a szívemet. Hogy... én is jelentek valamit egy másik ember számára. Ha nem is sokat. De azt a keveset mindenképpen. És talán komolyan... 
   Hova tovább az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sosem akartam így érezni. Soha. Egészen kicsit korom óta tudtam, hogy én mindentől és mindenkitől független akarok lenni. Nem akartam függni senkitől és semmitől. Messze el akartam kerülni azt, hogy rengeteg emberhez hasonlóan külső forrásoktól tegyem függővé a tulajdon értékemet. De így, 19 éves, úgy mondd felnőtt fejjel azt kell mondjam, hogy jó érzés lenne tartozni valakihez. Mert noha szép dolog a barátság... de egy ponton túl kevés. Egy barátot éppen a barátság természetéből fakadóan nem szerethetsz úgy, mint azt az embert, akihez tartozni vágyódsz. Akit szeretni vágysz. Őszintén, igazán és mélyen szeretni. Persze, a jó barátság is pontosan ilyen: őszinte, igaz és mély... de számomra érzelmileg még mindig sekélyesebb érzés, mint mikor szabad akaratomból elköteleződöm valakinek a szeretete mellett. Mert onnantól kezdve az a személy kerül a gyújtópontba. Neki kell a gyújtópontba kerülnie! Persze nem betegesen fanatikus módon. De idővel ő válik életed alfájává és omegájává. Ő lesz az, akiben megtalálhatod a megnyugvást, a szeretetet, akiből erőt meríthetsz, akivel otthon érzed magad, függetlenül attól, hogy hol vagytok. Aki mellett teljességgel szabadnak érzed magad, aki előtt nem kell magyarázkodnod semmiért, mert pontosan tudja minden lépésed indíttatását – és aki mellől mérhetetlen szabadságod ellenére sem akarsz elszakadni (megint csak nem a beteges egymás nyakán lógás esetéről beszélünk; csak egy egyensúlyi állapotról).   Talán butaság, és korai ilyen fiatalon ezeket a kérdéseket forszírozni, és erőltetni az eljövetelét... de hihetetlenül fárasztó várni, és bízni a csodában.

Isaac Marion – Eleven testek

   Már szemeztem egy ideje ezzel a könyvvel, és ha jól emlékszem, nem egészen egy hónapja végre a tulajdonomat képezi, és talán kb. egy hete a végére is értem.
   Gyerekek, megérte ennyit várni! :D Jó, persze a klasszikus cicám itt is előjöttek: természetesen volt elgépelés, de nem sok – ellenben zavaró. De ezen hamar túllendültem. Hihetetlenül olvasmányos, és ami még engem is meglepett: zombis témájú könyv ellenére módfelett érdekes és szabályosan falatta magát!Az általam csak reklámszünet-effektusnak nevezett írói magatartás hihetetlenül precízen volt kidolgozva: mindig akkor és ott lett vége egy fejezetnek, amikor már kezdesz belelendülni, és ezért ész nélkül lapozol a következőre, és észre sem veszed, már rég elolvastál vagy 90 oldalt (közel 3 fejezetet), de még mindig nem tudod lerakni. Mondanom sem kell, én természetesen tömegközlekedés közben tudtam elkövetni ennek olvasását, így sajnos rá voltam kényszerülve, és így tartott is vagy 3 napig, mert sajnos dolgozni és képzésekre járni (és figyelni! :D ) meg vizsgázni kényszerültem a hét minden napján (mármint hétköznapján... mert hétvégére persze már marhára nem maradt mit elolvasni ^^ ). 
   Gondolom, mondanom sem kell, hogy ezek után epekedve állok a filmváltozat elé, ami legjobb tudomásom szerint már elérhető, mert a könyvet már rég kiadták, csak hozzám jutott el későn a híre, és már akkor megfilmesítették, mikor kiadták.
   Persze gyakorlott, rutinos olvasó könnyűszerrel kitalálhatta a cselekményt olvasás közben, de azt kell mondjam, kivételesen marhára nem érdekelt, hogy lám, igazam volt. Élveztem minden egyes sorát, és alig vártam a következőt; s noha a borítékolhatók bekövetkeztek, azért mégis sikerült némi csavarral elénk vetni őket, szóval hihetetlenül meg vagyok elégedve a könyvvel.

Magától értetődik, hogy zombi rajongóknak alapdarab, de ez az a könyv, amit tényleg Mindenkinek tiszta szívvel ajánlok, még a félőseknek meg finnyásoknak is! Mert hogy egyéb iránt olyan "hűű, de horror!" részek nincsenek benne – én legalábbis nem találkoztam eggyel sem. A kedvenc kávézomban, a California Coffee Companyban ne tudjátok meg, hányszor futottam bele ez alatt a cirka 3 nap alatt, amíg kibeleztem a könyvet, hogy "húúú, ez mennyire félelmetesnek néz ki!" meg hasonlók... Bízzatok bennem, nem az! ;D Ha valakinél mégis kiverné a biztosítékot a későbbiekben (de ezt szigorúan csak ijedésre értem!), az nyugodtan megkereshet és eltángálhat a könyvvel! ;) :3

J. Sterling – The Perfect Game (A hibátlan játék)

   Jó rég nem jelentkeztem már könyvkritikával... :/
   Azonban vigasztaljon Mindenkit a tudat, hogy így estére mindjárt kettőt tartogatok: ahogy ez a címből is kitűnik, lesz itt egyszer egy J. Sterlingünk, akinek The Perfect Game c. kötetét fogjuk taglalni; illetve lesz még hátra egy Isaac Marionunk, akinek Eleven testek c. könyvét szintén boncolgatni fogjuk.
   Akkor hát J. Sterling.
   Mivel relatív régen olvastam, ezért nem igen tudok sokat mesélni róla, pláne anélkül, hogy különösebben poén gyilkos ne lennék. A cselekmény hihetetlenül puritán, már-már zavarba ejtően egyszerű – csakúgy, mint a nyelvezet, ha már témánál vagyunk; illetve az ide vonatkozó gondolataimat kiegészíteném azzal, hogy helyenként szinte már közönséges. Úgy értem, persze, használjuk a szlenget kortárs irodalomban, de nálam van a lazaságnak az a foka, amin túl már azt mondom, hogy sajnos a kortárs olvasó megszólítása a minőség és az élvezhetőség rovására megy.
   És ha már cselekmény és nyelvezet feszegetése: én magam egész eddigi életemben eddig annyit tudtam a baseballról, hogy Amerikában hihetetlen népszerűségnek örvend. Illetőleg volt egy sanda gyanúm, hogy minden profi szinten űzött sporthoz hasonlóan, itt is vannak fanatikus rajongok, csakúgy, mint ellendrukkerek, akik végül mégis belehabarodnak a játékba/játékosba.
   Számomra kissé... hiányos volt és összecsapott. Gond nélkül össze lehetett volna hozni minimum négy,- de inkább ötszáz oldalt, ha pl. mindjárt az elején kicsit jobban belemerülünk ebbe a "zsigeri ellentétből lassanként fel- és beismerem, hogy szerelmes vagyok ebbe a tahóba"-kérdéskörbe. És vagy én vagyok túlérzékeny meg drámázásra hajlamos, de az elválás mint veszteség, véleményem szerint, mélyebb érzelmeket kellett volna kiváltson a szereplőkből (az időközi afférokról és "súlyosbító tényezőkről" már nem is szólva). Továbbá megint csak szót kell emelnem amellett, hogy több szereplő szemszögéből vázoljuk fel a cselekményt. Lehet, én vagyok csökött értelmi képességű, de engem néhol bezavar, hogy ki-mikor-hol-miért-merre... UGYANAKKOR! ha már élünk vele, akkor kár elpackázni a benne rejlő lehetőséget: az elválást, majd pediglen a stressz kicsúcsosodását baromi jól meg lehetett volna írni a gyakori szereplőváltogatás eszközével! Krimikből és thrillerekből jól ismert eszköz, hogy ugyanazon cselekményt csak részleteiben és egyszerre több aspektusból vázolva újra meg újra előveszünk, késleltetve a végkifejletet. Igazán sokat dobott volna a drámaiságon – bár elismerem, a mértékét eltalálni nem egyszerű; de én akkor is siratom a lehetőséget... :'(

Mindent egybevetve azonban azt tudom mondani, könnyű kis olvasmány, amit tudok ajánlani kvázi mindenkinek (hova tovább elírásokra érzékenyek csak óvatosan vegyék a kezükbe, akadt pár elég zavaró)...  Mondjuk nincs kétségem afelől, hogy valószínűleg inkább a 19-25 közötti hölgyek fognak ráugrani, és alighanem elalélva fognak olvasni minden sort. Nekik csak annyit: kedves egészségetekre váljék! Mindenki másnak, íróknak meg pláne: okulásra kimondottan jó. Lemérhetitek, hogy nektek mi hiányzik ahhoz, hogy életszagú erotikus-romantikus művet tudjatok alkotni majd egy nap – amennyiben tervezgettek ilyesmit.

Elsők

   Na, hát sziasztok!
   Ismét itt, és megint csak egy életszerű/- szagú bejegyzéssel.
   Meg kell osszak Veletek néhány új információt: nem tudom, mennyire bocsátkoztam részletekbe az új munkámat illetően, de most, túl az első ehhez kapcsolódó vizsgámon, nyugodtabb szívvel mondom, hogy ügyfélszolgálatos lettem a Generali Biztosító Zrt.-nél. Felettébb érdekes munkakörnek találom, mert zömmel ugyanazokkal az emberekkel és élethelyzetekkel találkozom, mint recepciósként találkoztam nem sokkal ezelőtt; épp csak most már cselekvőképesnek kell lennem, ha megtalál az ügyfél. Ennek szellemében a feletteseim, értelemszerűen, beiskoláztak mindennemű képzésre, ami a pozíció betöltéséhez szükségeltetik. Jelesül, a héten KGFB és Casco képzésen voltam, illetőleg a mai nappal levizsgáztam belőle. Majdnem egy éve nem került toll és papír ilyen céllal a kezembe, szóval furcsa érzés volt.
   De a lényeg: sikerült! Olyannyira, hogy vizsga után beültem szépen az egyik kis munkatársam mellé, aki mellett betanulok, és konkrétan volt szerencsém élesben végigcsinálni egy KGFB tarifálást- és kötést! :D Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de hihetetlen élmény volt! Alig várom már a következőt. Remélhetőleg, azt már a saját JUST-kódomra, és akkor jutalékot is kapok utána :)
   Ezen felül azonban nem tudok túl sok újdonsággal vagy elsővel nem tudok szolgálni. Eltekintve mondjuk attól, hogy életemben először éreztem féltékenységet. Nagyon szívesen elcserélem bárkivel, bármi egyéb érzésre! Nem jó... sőt, kimondottan szar érzés! (Már elnézést a vulgaritásért)

Szóval, fiúk, lányok, így összességében: amikor megtudom, melyik ügynökségre helyeznek ki, tessék hozzám jönni Casco-t meg KGFB-t kötni! :D illetve, akkora elvileg már egyebet is fogok tudni, de pillanatnyilag ezzel a kettővel szolgálhatok. Jövőhéttől elvileg már lakásbiztosítással is ;)

Na, puszipá, és olvassatok sokat! Nem feltétlenül engem, de legalább könyveket! :D

Mérlegeljünk!

Expressz azonnal és ajánlva kell Hozzátok szólnom, Drága Olvasók! :D

Nos, pár napja írtam egy engem igencsak mélyen érintő, ennél fogva a nap huszonnégy órájában foglalkoztató témában, de akkor, ott frissiben nem akaródzott közzétenni, mert utólag újraolvasva – és javítva az óhatatlanul becsúszó hibákat :D – arra a következtetésre jutottam, hogy érlelem még egy darabig a dolgot, és ha úgy ítélem, akkor felteszem, változatlan formában. 

   Ez ma megtörtént. Mégpedig azért, mert eddig az tartott vissza, hogy nem igazán éreztem úgy, hogy én kész volnék felvállalni a témát, pláne nem a rá érkező reakciókat. Azonban ez a mai nappal végérvényesen megfordult! Bizonytalanságom és elveszettségem a múlté! (A hihetetlen fordulat miértjéről egy hangyányit később ;) )

   Tegnap elég rossz napom volt, mert csúnyán rám pirítottak azért, mert a munkámat végeztem. Nem tudtam róla – mivel előzőleg semmi erre vonatkozó információ nem jutott el a recepcióra –, hogy az osztálynak, ahova az ügyfelet irányítottam, milyen külön bejáratú kívánalmai vannak az ügyfélfogadási időre nézvést, és ezért egyszer telefonon, egyszer pedig élő szóban – a kettő között vagy összesen 10 perc szünettel – olyan hangon és stílusban lettem leteremtve, hogy a végén még én kértem elnézést, hogy egyáltalán felmerült bennem, hogy fél négy után foglalkozunk még ügyféllel – úgy, hogy az ügyfélszolgálat hivatalos nyitvatartási ideje du. 4-ig szól, és ha valaki 15:58-kor esik be, még azt is köteles fogadni az ügyintéző. Legalábbis az ügyfélszolgálaton...

   Szóval, ennek szellemében, illetve az engem addig két héten keresztül megállás nélkül érő negatív impulzusok hatására hangyányit még inkább magam alá kerültem, mint a hét folyamán.

   Ez úgy látszott, nem fog változni a mai nap folyamán sem, pláne, hogy hónapok óta nem alszom normálisan – hát igen, egy táncos számoljon azzal, hogy este nyolckor nem az ágyába esik be, hanem nagy sansszal a próbára :D –, úgyhogy e mellé még ingerlékenység is társult, és gyakorlatilag nem volt olyan, hogy nekem jót lehessen tenni. Minden meló kuli volt és büdös. Épp egy ilyennek minősíthető feladatból tértem vissza, mikor zengett a telefonom... (Chris Daughtry There and Back Againjére mindent lehet mondani, de nem csörög :D ) Az ügyfélszolgálat osztályvezetője hívott, akinél anno két hete (?) voltam interjún, mert akkor volt üresedés. Végül nem választottak ki, ellenben mondták, hogy az anyagomat megőrzik, és ha fél éven belül ismét aktuális, mindenképp megkeresnek. (Az első interjúmon azért hasaltam el, mert nincs értékesítési tapasztalatom, ez állt az utamba.) Nos, aktuálissá vált és megkerestek :D És mondták, hogy nagyon örülnének, ha mihamarabb tudnék kezdeni. Olyannyira mihamarabb, hogy a legfőbb főnökömmel már a mai nap folyamán egyeztetnek, hogy jövőhéten nekem már az IT-képzésen kéne csücsülnöm!!! :D

   Most úgy érzem, az Univerzum kegyes volt hozzám. :) Igaz, belekerült két hetébe, de meglépte azt a lépést, amire úgy vártam, amiben úgy reménykedtem. Amire tulajdonképpen feltettem a jövőmet, mert én erre alapozva hagytam ott az iskolát és a gyakorlati helyemet, mert a tavalyi évet alapul véve úgy döntöttem, nem várom meg, hogy kiderüljön, hogy nem leszek képes letenni a szakmunkás vizsgát. 

   Két hete a sikertelen interjú nyitotta a sort, amire rákövetkezett megannyi negatív tapasztalat. A tánctanári meló elvesztése – ami tulajdonképp sose volt az enyém, mert még csak nem el sem kezdtük létszámhiány miatt –, majd a magánéleti malőr-sorozat... Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy a 2013-as év felesküdött arra, hogy megkeseríti az életemet. De lám, így 5 héttel a vége előtt kisül, hogy nem, csak eddig nem tudott jobbat osztani :)

Most már csak annyit kérek, hogy szorítsatok nekem, hogy ennek szellemében minden a lehető legjobban menjen! :D Legalább a melóval, ha mással nem is... aztán, amint időszerű lesz, jelentkezem ezzel az Anglia-témával. 

Addig is, Univerzum! Bárminemű döntést segítő jelet örömmel fogadok! :)

Sokszor csókoltat Benneteket:

Matt Jarow 

xoxo   

Szerelem a XXI. században. Mindent lehet – vagy mégsem..?

Azért gondoltam úgy, hogy újfent vitára bocsájtok egy engem is érintő és foglalkoztató kérdést, mert holtpontra jutottam a megválaszolásában. Illetve, nem is annyira a megválaszolásában, mint a ráadott – eleddig magától a célszemélytől begyűjtött – reakciók feldolgozásában.
   Ennek szellemében kérdésem: hogy állunk a kor-kérdéssel így a XXI. században?
   Mert nekem 16 évesen is volt már 26 éves barátnőm, akivel kölcsönösen szerettük egymást. Előzőleg mindketten éltünk már meg csalódásokat, és nem csak hogy úgy tűnt, hogy ez most más lesz, de lépte-nyomon "bizonyítottuk" is, hogy ez most más! (Mellékesen megjegyezném: utálom ezt a szót, legalábbis kapcsolatban. Senkinek semmit sem kell(ene) bizonyítania. Ez vagy jön vagy nem. Ha nem jön, akkor pech, de akkor "Te jobbra, én balra, ne raboljuk egymás idejét!")
   Mondjuk, végeredményét tekintve annyira mégsem volt működőképes, mert közel egy év és kisebb-nagyobb viharok után mégis csak szétmentünk, immáron végleg, de amikor szerettük egymást, akkor nagyon szerettük egymást. Már-már fanatikusan. És mindentől függetlenül én kellemes emlékként őrzöm ezt az időszakot. Úgy vagyok vele ugyanis, hogy ez az élmény, ez a tapasztalat ugyanúgy hozzájárult a személyiségem fejlődéséhez, és bizton állíthatom, ma kevesebb lennék és garantáltan nem ugyanaz a személy, aki most vagyok, ha nem lett volna szerencsém ehhez a kivételes nőhöz.
   Sosem értettem egészen, hogy lehet még mindig létjogosultsága annak a merev, konvencionalista felfogásnak, miszerint a szerelem korhoz van kötve. Illetve, pontosítok: hogy megfelelő korhoz van kötve. Véleményem szerint a szerelmet és a szerelmest a maga szintjén kell tudni kezelni. Senkinek sem kell bemutatnom a koruknál érettebb kamaszokat vagy a lélekben még mindig huszonéves negyveneseket, igaz? Akkor kérdem én, miért veri ki a biztosítékot, ha egy korombeli ifjú (jelzem: 19 éves vagyok) beleszeret egy nála 8 évvel idősebb, fiatal hölgybe?
   Kedveseim, 3 éve nem voltam szerelmes. De tényleg! Ez alatt a 3 év alatt EGYSZER volt olyan, hogy valakit elég vonzónak találtam, de csak vonzónak!, ahhoz, hogy tegyek valami kísérletet egy... erkölcsileg kifogásolhatót, de számomra mindképpen előrelépést jelentőt. Igaz, végül az sem jött össze. Azért mondom el, hogy érezzétek a dolog súlyát.
   Válogatós vagyok, nem kicsit! Nálam keresztül jutni a rostán, hogy érdemesnek találjak valakit arra, hogy feladjam érte a saját szabályaimat, és kivételesen ember legyek és sebezhető egy másik ember előtt... Ezt elérni nálam lassanként a lehetetlennel határos. Viszont, ha valakinek sikerül, abba óhatatlanul beleszeretek. Sajnos ez van. És igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egyesek számára nem örvendetes tényállás, hogy akár teherszámba is mehetek, de én ezen, ha belepusztulok sem tudok változtatni. Legalábbis egykönnyen és egyhamar nem.
   De őszintén: nem is akarok! Mindjárt meg is indoklom, miért nem. Talán... túlzónak és drámainak hathat a következő állításom, de nekem csak úgy megy ez a másikon túllépős játék, ha az illetőt elveszítem egy időre. Ha... megszűnik számomra létezni. Csak így tudom újragondolni, hogyan férhet bele az illető az életembe úgy, hogy pillanatnyilag egészen egyértelműen nem a barátom, mert többet érzek iránta. Viszont még inkább magától értetődik, hogy nem a szerelmem, elvégre visszautasított. Nyilván ti is ismeritek a közkeletű "viccet", miszerint "Megdölgött a kutyád, de megtarthatod!". Frappáns, komolyan mondom. Rendszerint nem szoktam élni a lehetőséggel. Sőt, eleddig éltem már meg annyi visszautasítást, hogy még mielőtt megteszik az ominózus ajánlatot, körbe kerítve a "Te helyes/ aranyos/ kedves fiú vagy..." dumával és hasonszőrű társaival; szóval én még ez előtt szoktam lépni, hogy, "Igen, köszönöm, tisztában vagyok vele, nincs szükségem rá, hogy te is elmondd, hello!"
   De mi olyankor a teendő, ha az illető, aki már egyértelműen nem a barátod, de nem is lesz soha a szerelmed, túl fontos neked? Ha képtelen vagy kiállni a gondolatát, hogy elveszítsd, akármilyen rövid időre és akármilyen, egyébiránt jól igazolt, szándékkal?
   Én komolyan nem hittem volna, hogy valaha ennyire közel kerülhet hozzám valaki. Hogy ennyire fontos lehet. Hogy ennyire képes lehetek szeretni. És ennek a szeretetnek kivételesen semmi köze ahhoz, hogy előszeretettel nevezem szerelemnek azt, amit egyébiránt a hölgy iránt érzek. Nem, ez ettől független szeretet. Ez olyan szeretet, hogy esténként mosolyt csal az arcomra, ha rá vagy a beszélgetéseinkre gondolok. Hogy teljesen másképp viselkedem, ha vele vagyok – sokkal... emberibb vagyok. Sokkal önfeledtebb. Sokkal boldogabb. Boldog vagyok, hogy az életemben tudhatom őt. De ezeket én képes vagyok a szerelemtől függetlenül érezni valaki iránt. (Illetve most már tudom, hogy erre is képes vagyok. Eddig azt hittem, ez mind velejár a szerelemmel... erre most kiderült, hogy a szerelemtől függetlenül is lehet ennyire szeretni valakit. Tök jó!) Sőt, tovább megyek: nem hittem, hogy annyira lehet szeretni valakit, mindentől függetlenül, hogy maga a tudat, hogy ki akar menni Angliába – akár csak három hónapra, akár határozatlan időre, ilyen tekintetben nekem aztán zaksó! –, megríkasson! És mikor azt mondom, megríkat, azt úgy értem, hogy háromnegyed órán keresztül igyekeztem a lehető legnagyobb kussban zokogni előbb a könyvem fölött, amit olvastam (és csodák-csodája, pont ez volt ott is a gyújtópontban), majd pedig a párnámba, mindezt úgy, hogy közben az öcsém mellettem számítógépezik, tehát tényleg egy rohadt nyüszítést sem engedhettem meg magamnak! Még a légzésemre is muszáj voltam odafigyelni, hogy tartsam az eredeti, szabályos ütemet. Gyerekek, marha nehéz ennyire odafigyelni, miközben legszívesebben a földön ülve csapkodva tombolnál, hogy "Ez nem lehet igaz!" ...
   Természetesen felmerült opcióként, hogy kísérjem ki, mert együtt mégiscsak jobb egy ilyen kalandnak nekiugrani. De... hogy maradéktalanul őszinte legyek mindenekelőtt magammal, és rögtön utána persze Veletek: kétlem, hogy képes lennék erre. Hogy csak barátként kimenjek vele. Mert hátrahagyni ezt az országot, annyira nem vágna földhöz. Az sokkal inkább, hogy vele menjek ki, annak biztos tudatában, hogy úgyse lehet köztünk semmi, miközben én garantáltan ezt remélném ettől az utazástól. Hogy ha már egymásra vagyunk utalva, akkor talán más fénytörésbe kerülnek a dolgok... és én is. De így nekiindulni mindenkivel szemben szemétség, nem? És akkor tessék, íme a nap második kérdése: Ti képesek volnátok így kimenni, és szigorúan csak barátként jelen lenni? Nem reménykedni, nem próbálkozni, és végül emelt fővel elviselni, ha a számításotok – ismételten – nem úgy sül el, ahogy terveztétek?
   Én nem. Pedig szeretném. Szeretném, ha képes lennék rá, ha lennék ennyire érett és ennyire férfi. De egyelőre még nem vagyok. Pedig szeretnék az lenni.  És legalább ennyire szeretnék kimenni és szerencsét próbálni. És külön öröm lenne, ha vele. De az ismert feltételekkel együtt pillanatnyilag elképzelhetetlennek tartom. Persze, tudom, addig még van egy kis időm, még változhat a felfogásom, a hozzáállásom... de ennyire azért nem bízom saját magam ugrásszerű fejlődésében.
   Viszont, ha ezt veszem alapul, akkor teljesen jogos, hogy a koromra hivatkozva lettem elutasítva. Függetlenül attól, hogy a viselkedésem, érzésem szerint, messze túlmutat a kortársaimén. Általában legalábbis. Mert azzal még én magam is tisztában vagyok, hogy ez, amit most csinálok, hihetetlenül gyermeteg. Ha tényleg annyira különböznék a kortársaimtól, akkor férfi módjára, csendben szenvednék, nem plénum előtt. De mindösszesen két napig ment a csendben szenvedés. Miután tegnap eljutottam arra a(z egyébiránt tudom, hogy téves) végkövetkeztetésre, hogy férfiként nem voltam megfelelő. Mert hogy tisztában vagyok vele, hogy mi mindent tudok nyújtani egy kapcsolatban. És ezt, ha nem is tételesen és vázlatpontokba szedve, de azért elmondtam... próbáltam bizonyítani is (néha, khm... nem a legjobb módszerekkel, ezt elismerem), ennek ellenére végül odafutott ki a dolog, hogy a korom többet jelent, mint én magam. Hogy mindaz a jó, amire képes volnék, ami bennem lakozik (persze, a hibáimmal is tisztában vagyok, sőt... véleményem szerint én látom csak tisztán őket!), mégsem bizonyult elég jónak ahhoz, hogy érdemesnek találtassak.  És hiába lett elmondva, hogy nem így van, és eszembe se jusson ezt érezni, ezt levonni az egészből... én mégis erre jutottam. Mert, ha valóban bírok azokkal a tulajdonságokkal, amiket egyrészt én elsoroltam, másrészt a hölgyemény... akkor tanácstalanul állok a tény előtt, hogy mindezek ellenére sem...
   És akkor ez legyen is a végszó. Illetve, inkább egy pár kérdéssel zárjunk, tehát: akkor most a XXI. századi ember tényleg olyan mérhetetlenül felvilágosult, mint hiszi – vagy még mindig a régi, bigott szokások, elképzelések és felfogások rabjai vagyunk? Mennyire igaz a mondás, hogy "Szerelemben és háborúban mindent szabad!"? Mi fér bele a "minden" kategóriájába?

S. C. Stephensen – Esztelen

   Időközben ezt is sikerült abszolválni és elolvasni, szóval most erről is pár szót...
   Mindenek előtt emeljük ki: ennyi elgépeléssel rég nem találkoztam. És nem csak a klasszikus hibák csúsztak be, hanem olyanok is, amelyeket egy jó lektornak- és/vagy szerkesztőnek azonnal ki kell(ene) szúrnia. Könyörgöm, olyan hibákat azért mégse hagyjunk már bent, mint pl. -ban rag helyett -bam. Ezek azok az apró kis nüanszok, amiken magamban felsikítok.
   Alapból nem értem, hogy női írót miért pasi fordít? Én nem akarok önmagam ellen felszólalni (pláne nem olyan hosszan, mint valószínűleg sikerülni fog), de köztudott, hogy a férfi írók és fordítók gyérebb munkát végeznek, mint a nők. Egyáltalán: teljesen máshonnan közelítjük meg a dolgokat. Értelemszerűen egy pasi nem fog akkora figyelmet szentelni a leíró jelenetek választékos lefordítására, mint egy nő. A pasik ennél... praktikusabban vannak bekötve. És ez látszott is a fordításból: egy oldalon belül háromszor fordul elő, és szinte egymás alatt (igaz, vagy hat sorral lejjebb) egy kifejezés?! Oké, nyugodtan lehet rám kígyót-békát hányni, de én ettől akkor is falnak megyek! Miért csak én izzadok vért írás közben, hogy lehetőleg egy oldalon maximum kétszer használjam ugyanazt az igét, és ha harmadjára akarom, akkor lehetőleg hasonló jelentésű, de más szót használjak? Leírásnál ugyanez! Dafke se vagyok hajlandó harmadjára leírni pl. azt, hogy "kávébarna"... vagy nem írom le harmadjára, vagy kiizzadok magamból egy másik jelzőt, ami lefedi a kávébarnát.
   Arról már nem is szólva, hogy nekünk férfiaknak általában messze elmarad a szókincsünk a nőkétől. Jelesül: mi nem tudunk megkülönböztetni hatféle zöldet. A zöld, az zöld. Én is csak addig jutok, hogy fazöld, fűzöld, méregzöld... és ami ebbe a háromba nem esik bele, az zöld. Ugyanígy a többi színnel vagy az érzelem kifejezéssel. Mi férfiak elég suták vagyunk e téren az életben is, de írásban..! És ez hatványozottan tetten érhető akkor, ha női karaktert próbálunk megszólaltatni. Számomra egyszerűen botrány, hogy volt képes a fordító ennyire... egyszerű, szegényes és silány érzelmi töltetű szavakat egy női szereplő szájába adni. Életemben nem olvastam még úgy olyan szöveget, amiben előfordul, hogy XY mennyire szexi, hogy utána ne fejtsék ki, miért. Általában olyan jelzők jelenlétéhez szoktam ilyenkor, mint igéző, markáns, karakteres, szép metszésű, és még sorolhatnám... Ebben a könyvben ezt nem igazán kaptam meg. Ritkán merészkedtünk túl a "szexi" és "érzéki" vonzáskörén.
   Na, fordítói hanyagságot kitárgyaltuk...
   Ami már a szerző hibája: sablonos és agyoncsépelt az elképzelés. Egy rock sztár elhódítja a barátjától annak mindaddig becsületes és hűséges barátnőjét? Tizenkettő egy tucat. A lány őrlődik a helyes és a kívánt viselkedés, férfiak közt. Megint csak tizenkettő egy tucat. Nagy, drámai választó jelenet(ek)? Hadd ne ismételjem magam...
   Ettől függetlenül elolvastam és élveztem, mert volt benne valami megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami végett kénytelen voltam. Ráadásul, bizonyos jelenetek egy az egyben átültethetőek voltak jelen helyzetemre, éppen ezért ezeket az oldalakat szabályosan faltam, mert abban reménykedtem, hogy egyfajta megoldást kínálnak majd a kérdéseimre, tanácstalanságomra... természetesen nem tették :D Pontosan úgy és oda futottak ki, mint amire számítottam, így nem szolgáltak segítségül. (Erről egyébiránt bővebben egy következő bejegyzésben ;) nem lesz szép... aki sírós kedvében van/lesz, inkább el se olvassa!)
   Mindent egybevetve mégis azt kell mondanom, megéri elolvasni. Csupa klisével fogunk találkozni olvasás közben, pontosan tudjuk, mi lesz a végkimenetel, mégis olvastatja magát. Én leginkább azért olvastam végig, mert kíváncsi voltam, hogy tényleg igazam lesz-e. Igazam lett :)

   Szóval, reménytelenül romantikus lelkületűek, ez a könyv nektek íródott, ajánlom hát figyelmetekbe! :D De annak is jó "kis" olvasmány, aki csak öklendezni akar a nyáladzás fölött :D Efölött aztán kiélhetitek magatokat, barátaim! :D

Szerej Kuznyecov – Pillangóbőr

   Nem is igazán tudom, mit mondhatnék a könyvről... már persze, túl azon, hogy eszméletlenül beteg! Anno azt hittem, Chelsea Cane A fúria c. könyve után már nem érhetnek meglepetések, de lám, mégis. Én ennyire még nem voltam rosszul egy könyv olvasása közben, gyermekeim az Úrban!
   Ettől függetlenül persze csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla, mert hihetetlen jól megszerkesztett a szöveg!
   Hova tovább, legnagyobb bánatomra, nem volt félregépelésektől mentes. Összesen 3 elgépelést számoltam össze. Négyet, ha a hátsó borítón lévő szöveget is beleszámolom (az viszont durván bántotta a szemem, míg a másik háromra azt mondom: megesik. Tényleg klasszikus elütések voltak, gyakorlott olvasó talán észre se veszi, rutinból azt olvassa, "amire a költő gondolhatott". Én is gyakorlott olvasó vagyok, természetesen tudom, mire gondolhatott a költő, de ettől függetlenül hihetetlenül kekec egy természetem van, így természetesen szóvá teszem :D )
   Ami a leginkább letaglózott, az az úgy nevezett BDSM szubkultúra profán, minden szégyenérzettől mentes bemutatása. Tisztában voltam vele, hogy ez létezik, s hogy meglepően sokan csak ennek révén élik meg a gyönyört a szex terén, de... őszintén nem hittem volna, hogy van olyan ember, aki ezt ilyen nyíltan bevállalja. Persze, lehet, hogy ez csak a jéghegycsúcsa, és igazából csak egy apró részlete tárult fel előttem, de én még ehhez is túlzottan szemérmes vagyok. Én egy sima romantikus könyvet is pironkodva és szemlesütve olvasok végig, mikor olyan részhez érünk, nem hogy egy BDSM jelenetet! O.o
   De el kell ismernem, hogy a maga nyersességével és brutalitásával páratlant alkotott Kuznyecov. Épp csak... nem mindenkinek el- és befogadható ez a fajta művészet. Viszont őszintén és tiszta szívvel ajánlom mindenkinek, aki meg akarja ismerni önmaga határait. Mindenkinek, aki el akar borzadni. Mindenkinek, aki tisztába akar kerülni vele, hogy nem egy idilli világban élünk, hanem ezek a "szörnyűségek" tényleg hétköznapi dolgok. Olyannyira hétköznapiak, hogy lám, könyvben is meg lehet örökíteni. És úgy gondolom, éppen ez az egyik legszebb az irodalomban. Hogy szavak útján visszavonhatatlanul megörökít valamit. Nyoma marad egyrészt papíron... másrészt minden olvasóban. Mert ez nem egy olyan könyv, amit a későbbiekben úgy teszel fel a polcra, hogy a gerincét meglátva ne futna végig a hideg a hátadon!

Időközi bejelentkezés – süt a nap és az élet (éppen) szép :3

Újfent munkából jelentkezem, mert a mostanában felgyülemlett hírek közlése nem tűr halasztást! Annál is inkább, mert ezek végre jó hírek :D (nos, zömmel...)

Mint azt már korábban jeleztem, két felkérésünk volt, úgyhogy most gőzerővel folynak a felkészülési, de főként kitalálási, összeillesztési munkálatok, ami egyébiránt˙koreografálás címszó alatt szokott futni jobb helyeken :D Ezen túlmenően azonban nem egy újdonság ütötte fel a fejét az életemben...

Nem tudom, arról zengtem-e már ódákat (ha így tettem volna, elnézést, ha nem, akkor most hadd szóljon! :D ), hogy az egykori ovimból az alapítványi bálos felkérés mellett kaptam egy másik felkérést is: tanítsam az óvónéniket táncolni. Azonnal igent mondtam rá, már megvoltak az egyeztetések, hogy mikor tudnánk nyélbe ütni a dolgot, most már csak a lelkes jelentkezők hadát várom :D Tegnap beszéltem az óvoda vezetővel. Sokaknak felcsillant a szeme, de még csak szóbeli tájékoztatás történt, hamarosan azonban írásos formában is nyoma lesz a dolognak a tagovikban, szóval fingers crossed, és reméljük a legjobbakat! :D (minimum 5 főt... de az a nagyon minimum! :D több nem baj, csak kevesebb ne legyen... ) Szóval most ujjongás van ezerrel, és nem férek a bőrömbe! :D

Annál is inkább, mivel ma reggel egy másik eszméletlen ajánlatott tettek nekem. Részletekbe nem bocsátkoznék, de úgy fest, megoldódik a nagy létbizonytalansági kérdésem :) (sőt, lehet, két létre is elég lehetőség gyűlik most össze :D ) Ami vicces, mert pár hónappal ezelőttig még úgy tűnt, hogy novembertől nagy gondban leszek, mert visszakerülök szigorúan délutánra, az meg úgy nem gyere be.. legalábbis anyagilag semmiképp. Aztán valamikor szeptember közepén találtam egy nagyon ígéretesnek ígérkező álláslehetőséget: egy mediációs cégnél kötetlen munkaidőben adminisztrátor; ami, mint utóbb kiderült, annyit takart volna, hogy én intézem a papírmunkát (ez még nekem is leesett az adminisztrátorból :D ), illetve az ügyfelek felkeresése, lepapírozás, stb. Abszolút gyere be lett volna, tekintve, hogy megkérdeztem, kb. milyen beosztásra számíthatok, mik az elvárások, mire a válasz az volt, hogy konkrétan beosztás nincs, magamnak osztom be az időmet, és a hölgy személy szerint napi 2-3 órát szán rá. Teljesen korrekt lenne nekem a fakt meg a tánc mellé :D Úgyhogy egyelőre még ez sincs elvetve, de jobb szeretném, ha a már bejáratott helyemen kéne csak átpozíciónálnom magam :)

És persze, az örök klasszikus: megjött a fizum, épp tele vagyok zsével, tehát hawaii dizsi napfény, szombaton begyújtuk a partirakétákat, és ereszd el a hajam! :D Meg shoppingolás ezerrel a lányaimmal :D (természetesen, csak miután befizettem a táncbérleteket, a háromnapos wellness-tánctábort és letudtam a karácsonyi nagybevásárlást. Igen, októberben, mert egyelőre inkább féltem a seggem meg a tárcám, hogy novembertől nem lesz ilyen jólét, és inkább letudom most ezt a kötelező anyagi csődöt... ^^ :) )

Mondjuk, kevésbé jó hír már, de azért még mindig hírszámba megy, és számomra még mindig örvendetes, hogy életem első fiú barátjával, ha lassan is, de alakul a kapcsolatom :) (ebből, értelemszerűen, a lassanra vonatkozik a kevésbé jelző :D ) Persze, a körülményekre való tekintettel ez közel sem olyan egyszerű, de nem adom fel :D Mondjuk, elég komoly nehezítő körülmény az, hogy én ahhoz szoktam, hogy a mindenféle pszicho-manipulációmmal érek célt, ami lányoknál működik is; de valamiért a drágám zarkózottabb és talán avatottabb ilyen téren, mint az ediggi delikvensek, szóval új stratégiát kell kidolgozni... Ami valszeg az egyenesség lesz, és nem a hátulról támadós, mint eddig.

Ugyanennek kapcsán abszolút nem jó hír, hogy a recepción való helyettesítésemet, amennyiben összejön az oviban tanítós business, nem tudom megoldani, mert ezzel a kópéval akartam, de tegnap jelezte, hogy nagyon úgy fest, hogy mégsem tudja abszolválni a dolgot – hova tovább nagyon köszöni az erőfeszítéseimet az ügyben. Megmondom őszintén, ez nem kis szomorúsággal tölti el a szívem, mert már a nyáron beszélgettünk erről (illetve, akkor még csak arról, hogy a cégnél eltöltött időm és a fizetésem rovására, de beprotezsálom, mert nagyon kedvelem a fiút. Tudjátok, vannak emberek, akik kiváltják belőlünk – de belőlem legalábbis mindenképp – a zsigeri gondoskodást, és tenni akarunk értük, felelősnek érezzük magunkat értük. Na, ő pont ilyen, és pont ezt váltotta ki, szóval nincs mese, nyeregbe fel! :D ), és már akkor ajánlgattam neki, de akkor még nagyon csak lógott a levegőben, én sem tudtam, hogy oldhatnánk meg, milyen címszó alatt, stb. Most adva volt minden lehetőség, ennek ellenére mégsem jött össze... :( És ez elszomorít (tudom, sokadjára ismétlem a "szomorú" szót különféle permutációkban :D )... De ez van, ilyen az élet... :) Ha mást nem, a mediációs melót megemlítem neki. Mondta ugyanis a kontaktorom, hogy van, aki csak hétvégén csinálja. Egyetem mellett, pláne hétvégén, erre csak tud némi időt szakítani, nem..? :) Meg jogásznak tanul... még szakmai gyakorlatnak is elszámolhatja... vagy nem? Ehhez aztán én végképp nem értek! :D

Még egy utolsó gondolat, aztán zárom soraimat: gyerekek, aki akar beteg krimit olvasni, most azonnal kapja a kezébe Szergej Kuznyecovot! De komolyan... Azt hittem, nálam A fúria volt a mélypont Chelsea Cane-től, de van hova fokozni a reggeli hányingert a HÉV-en! Kuznyecov mellett Cane talán, ha ipari tanuló lehetne... Szörnyű! Már abban az értelemben, hogy Kuznyecov egy beteg és groteszk zseni.

Na, ennyit mostanra :) Legyetek jók és szobatiszták! ;)

Csóközön! :3

Beindult a gépezet! :D

   Nagy-nagy örömömre szolgál hírül adni, hogy novemberre mindjárt két felkérést is kaptam! :D Egyet az egykor ovimból, a másikat pedig az újonnan felavatott párom iskolájából.

   Előbbi már csak azért is érdekes és vicces, mert épp a munkahelyemen koptattam éktelen lyukat az irodai székbe a csontos fenekemmel, és már épp halálra akartam unni magam, mikor egyszeriben csak vadul csörömpölni kezdett a telefonom: Anyám. Felveszem. "Mátékám, ugye, ráérsz november 8-án este? Csak mert az oviban testületileg megszavaztuk, hogy most már igazán felléphetnél nálunk, így 3 év után..." Mondtam, oké, meglátom, mit tehetek, úgy is van a zsebemben két koreográfia, már csak egy pár kell. Erre válasz "Az jó, de lehetőleg 4 kéne, mint a múltkor!" Erre szolidan káromkodtam magamban, hogy fasza, van egy hónapom megszülni másik kettőt ÉS betanítani ÉS begyakorolni performance-szinten a legújabb párommal (akivel egyébiránt ma táncoltam életemben először.. Hál' Istennek eredményesen! :D szóval eggyel kevesebb dolog miatt rágom a körmöm)

   Aztán, ugye, szóltam jó Szandimnak, hogy figyu, ez a helyzet, kedved..? Persze, maximálisan benne van (még egy dolog, ami miatt már nem kell izgulni, juhé! :D )... 20 perc múlva vár egy üzenet: a sulimból is felkértek minket, minimum 4 szám, alsó hangon 2-2,5 perc! Ó, mondom, mesés, honnan szüljek még egyenként plusz 45 másodpercet? :D sebaj, kettecsként majd megoldjuk valahogy :D

   Igen ám, de Anyuékhoz a rumbánkat teljesen át kell alakítani, mert ott kizárt az emelés, ellenben a szalagavatós felkérésre nyugodtan mehet, szóval alsó hangon 5 koreográfiát kell megtanulnunk (mert a rumba elég jelentős változásokat fog elszenvedni az emelés kivétele miatt...)

   De, ilyen ez a show biznisz, no meg a pop szakma! :D De legalább már a zenék megvannak... ^^

   Most már csak azért izgulok (első sorban...), hogy nehogy nekem szívinfarktust meg agyérgörcsöt kapjanak a szülők az oviban a chachánktól. Mert hogy az Christina Aguilera Love your bodyjának eredetijére fog menni, ami nem ennyire cizellált szót tartalmaz a címében, és többször is elhangzik a számban... ennek megfelelően én olyan koreográfiát raktam hozzá össze, aminek keretén belül gyakorlatilag parketten és ruhában zajlik le az aktus... ^^ :D 

   Nem tudom... tényleg csak remélni tudom, hogy nem kapnak agylobot egy kevéske fülledt erotikától...

És, amikkel dolgozni fogunk:

 cha-cha

 samba

 rumba

 jive

Paul J. Frost – Elcserélt elmék

Már egy ideje végére értem ennek a könyvnek, de valamiért sose jutottam el odáig, hogy megejtsem a kritika írást.
   Tehát: ha be kéne sorolnom valamelyik műfajba, most bajban lennék, mert egyszerre lehetne sci-fi és krimi is. A krimiért alapjáraton nem ugrom, még a sci-fiért sem annyira, de ez a kombináció, amiben a tudományos fantasztikum és az etika határait feszegetjük, inkább bejövős. Igaz, az első gondolatom az volt, hogy lényegében a Doktor Frankeinstein újragondolását olvasom különleges alakulattal és állatokkal.
   Na, már most, mint azt tudjátok, nekem nagy cicám a helyesírás, félregépelés és hasonszőrű társai. Örömmel jelentem, hogy egyet sem találtam a könyvben! :D Végre...
   És igazából, ezen túlmenően túl sokat nem mondhatok anélkül, hogy ne a fülszöveget ismételjem, vagy ne lőném le a csattanókat. Mert egyébként egészen kivételesen módon lett összejátszva a két kiinduló pont. Persze, gyakorlott olvasók tudják: ha két egymástól teljesen függetlennek és idegennek tetsző pontból indulunk, azok valahol garantáltan összefutnak. Sőt, végeredményében a végkifejlet is viszonylag egyszerűen kikövetkeztethető volt nagyjából a 100. oldaltól, az ember mégis szívesen olvassa végig a könyvet, mert kíváncsi rá, mennyiben igazolódnak az elképzelései – az enyémek maximálisan –, illetőleg Frost hihetetlenül olvasmányosan ír! Rég olvastam olyan történetet ami ennyire olvastatta volna magát.

Összességében: ajánlom mindenkinek, aki egy igazán furmányos sci-fi – krimit akar olvasni. Azonban! nem ajánlott némi bioszos előképzettség – vagy megfelelő élettapasztalat –, ugyanis etikai kérdések alatt többek közt feszegeti a Humán Genom Programot övező, illetőleg az azt megelőző orvosi-etikai egyezményeket, illetőleg előszeretettel dolgozik az idegi vezérlés legfontosabb, de nem okvetlen legismertebb kifejezéseivel,- mechanizmusaival (kiváltképp javasolt a limbikus rendszer ismerete, illetve alapozó etológiai ismeretek)!

Komoly vagy érett kapcsolat..?

Ééés, már itt is vagyok a beígért posttal, amelyben azt taglalom, szerintem mi a különbség a komoly és az érett kapcsolat között. Elmondom, szerintem mik az előnyeik, mik a hátrányaik – már, ha bármelyiknél is találok ilyet, hirtelen felindulásból –, illetőleg megkérnék mindenkit, aki ne adj Isten erre téved és beleolvas vagy (aminek én még jobban örülnék! :3 ) elolvassa az egészet, az legyen szíves meghagyni a véleményét, hogy szerinte miben áll egy komoly, és miben egy érett kapcsolat. Esetleg vitába is szállhat az elképzeléseimmel, én azt se bánom! :) (De utóbbi esetben megkérném a bátor aligátort, hogy kulturált formában tegyük, jó? Látatlanban ne küldjük már el senkit sehova, köszönöm.)

Szeretném, ha alkalmasint ez egy interaktív post lenne, oké? :)

Na, akkor ennek szellemében lássuk a medvét!

Komoly kapcsolat. Nálam igazából annyiban áll egy komoly kapcsolat, hogy viszonylag huzamosabb ideig vannak együtt a felek. Egy barátommal már taglaltuk a kérdést, és egyezményesen a fél évet szavaztuk meg mint vízválasztót, mert fél évet már azért mindketten komolyszerűnek ítéltünk meg. A barátom továbbá azt is mondta, hogy szerinte ez az a pont egy kapcsolatban, ahol felmerülhet az összeköltözés mint opció. Megmondom őszintén, mivel nálam, ahogy ezt mondtam is, a komoly csak a kapcsolat fennállásának hosszát jelöli, el se gondolkoztam ilyesmin. De, miután kénytelen voltam, így én végül arra jutottam, hogy az összeköltözésnek nálam előfeltétele az érett kapcsolat – ami, felhívom mindenki szíves figyelmét, az én értelmezésemben nem okvetlen esik egybe a komoly kapcsolat definíciójával, mindjárt ki is fejtem, miért.

Érett kapcsolat. Az érett kapcsolat ismérve az én elképzelésem szerint a partnerek egymáshoz való viszonyán alapul, azaz: egyenrangú partnerként kezelik egymást a kapcsolaton belül. Elismerik, hogy mindketten egyenlő mértékben osztoznak a felelősségen, hogy a kapcsolatot továbbra is fenntartsák, az egyik félre nem hárul több tennivaló az ügy érdekében, mint a másikra. (Ez, így első hangzásra, talán kivitelezhetetlennek tűnik, elvégre mind ismerjük a mondást – vagy, ha nem, hát népművelő jelleggel most elétek tárom: "Egy kapcsolatban az egyik fél egészen biztosan jobban benne van, mint a másik!" ) Megpróbálják érvényesíteni azon elképzelésemet (ami, belátom, elég nehezen kivitelezhető több szempontból is, amiket, természetesen, taglalni is fogok), hogy egyensúlyi helyzetet tartanak fenn a kapcsolatban; értsd: ugyanannyit kapok, mint amennyit adok. Igen ám, de itt jön a problémahalmaz, ami e kérdéskört (nálam legalábbis) övezi: 1.) ki fogja felbecsülni az egyes gesztusok értékét, és vezet róla a nyilvántartást? 2.) egy érett kapcsolatban ennek egyáltalán fel kell merülnie? 3.) amennyiben a válasz a 2.) kérdésre igen, akkor ez vajon a későbbiekben nem mérgezi meg a kapcsolatot? és végül 4.) amennyiben a 2.) kérdés felmerül egy érettnek hitt/nevezett kapcsolatban, akkor tényleg érett kapcsolatról beszélünk?

De kicsit eltértem a komoly vs. érett kapcsolat kérdéskörtől, úgyhogy térjünk vissza: számomra tehát a kapcsolat érettségi foka nem okvetlen áll egyenes arányosságban a kapcsolat időtartamával. Az én elképzelésem ugyanis az, hogy ha megfelelő emberek kerülnek össze, a kapcsolatuk sokkal hamarabb minősíthető érettnek, semmint komolynak. (Ugye, ezt már nem kell boncolgatnom, hogy a partnerek megfelelőssége miben áll..?)

És akkor lássuk, hogy szerintem hogy kéne már rögtön az elején kideríteni, hogy a kapcsolat érdemes-e további erőfeszítésekre, hogy az idő előrehaladtával elérhessük a komoly ÉS érett kapcsolatot... Elöljáróban azonban annyit elárulok, hogy megrögzött diplomácia-buzi vagyok, amit esetünkben úgy kell érteni, hogy képes vagyok órákon keresztül beszélni valamiről (lsd. most), csakhogy mindenki előtt tiszta legyen minden.

Tehát, a Komoly és Érett kapcsolat a lá Máté: elképzelésem szerint érdemes már rögtön az elején leülni és megbeszélni, hogy mit várnak a kapcsolattól az egyes felek. Ez már csak azért is jó, mert rövid úton kiszűrhetjük az elképzelésbéli különbözőségeket, és viszonylag hamar kiderül, ha ketten nem ugyanazt akarjuk. Ha ezt az akadályt két ember sikerrel vette, jöhet a következő szint: összecsiszolódás. De fontos, hogy ez alatt ne akarjunk szüntelenül egymás nyakán lógni, mert 1.) erre a későbbiek folyamán nagy eséllyel úgy sem lesz lehetőségünk, illetőleg 2.) az ismerkedés korszaka a legizgalmasabb (legalábbis szerintem); valahányszor kiderül a másikról valami új és izgalmas, az egy újabb lehetőség arra, hogy egy picivel jobban megszeressünk valakit! (Uram bocsá', ha valaki kapkodós, még azt is kijelentheti, hogy még jobban beleszeret az illetőbe...) Ha már összeszoktunk, az már megint más élethelyzet, de én azt mondom, olyankor már rengeteg dolog rutinszerűvé válik, ennél fogva egy idő után unalmassá...

Ha módunkban áll, úgy bonyolítsuk éppen aktuális kapcsolatunkat, hogy az minél hosszabb ideig szóljon az izgalmas dolgokról!

Na, hát, ennyi volt a móka mára, bezár Máté mókatára :) Remélem, érdekesnek találtátok ezt a sok mindent, amit itt "összehordtam", és sikerült felkeltenem egy-két vállalkozó szellemű egyén közléskedvét :)

Ne hagyjatok cserben!

Vass Virág – Sohaférfi

Újabb megkésett post, ismételten a munkahelyemről... hiába, ez már csak így megy.

Amint azt korábban is mondtam: zavaró az ez és ezt módszeres felcserélése; nálam egyszerűen a botrány kategória úgy alapjáraton is – nemhogy egy eredetileg újságírónál! Érdeklne, vajon milyen munkát végezhetett a lektor, ha ilyen szarvashibák bennmaradhattak a végleges, nyomtatásra küldött verzióban... Vagy úgy voltak vele, hogy ha már magyar az anyanyelve a szerencsétlennek, akkor biztos tudja írni és beszélni is? Innen üzenem: NEM! És ez sajnos egyezményesen igaz a magyar lakosság jelentős hányadára. Az iskolában kínkeservvel tanítani próbált magyar nyelvtan úgy pereg le az emberekről, mintha legalábbis esőkabátban ülnének be az órákra.

Na, de, mivel nem csak negatívumok kiemelése a tisztem, azt is meg kell említenem, hogy a stílusa tetszett. Mondjuk, alapjáraton nem vagyok híve a több szereplő szemszögéből írott műveknek, de itt egészen kivételes módon lettek egymásba játszva az egyes színek és a szereplők élethelyzetei, ezért azt mondom, jó volt.

Jó volt továbbá az alap koncepció: feldolgozni a napjainkban mindinkább népszerű mentalitást, aminek gyújtópontjában az elköteleződéstől való félelem, a szabadság- és a fiatalság hajszolása áll – egészen a végsőkig. És a végsőkig részt egészen nyugodtan lehet kétértelműként kezelni jelen kontextusban. (Aki olvasta a könyvet, érti a felszólítást, aki nem: ne aggódjon, máris kifejtem) Egyrészt végsőkig: egészen a komikus szintig, amikor viselkedésünk és korunk olyan rikító ellentétben állnak egymással, hogy már csak nehezen tudnánk nevetségesebbé tenni magunkat. Másrészt végsőkig: a szó szorosan vett értelmében, azaz a halálig.

Ahogy mondani szoktam: az elképzelés jó volt, a megvalósítás kevésbé. Ez egy könnyen bagatellizálható téma már önmagában is, de azzal, hogy behoztuk a képbe a klinikai halált és az ott megélt tapasztalatokat, véleményem szerint túlvállalta magát a szerző... A Sohaférfi cím ugyanis alapjaiban egy remek lehetőséget kínál egyfajta társadalomkritika megírására, amit én az első oldaltól el is vártam – de várakozásom ellenére nem következett be. A történet ugyanis csak leírja, illetőleg valamelyest igazolja azt az életstílust, amit Ádám él, mintegy létjogosultsággal ruházza fel, mintha csak azt mondaná: " A mai rohanó világban ugyan kinek van ideje komoly kapcsolatokra?"

Ennek csak némileg mond ellent Éva alakja, aki megjelenik Ádám életében, akinél noha rohamos és jelentős, de véleményem szerint mégsem kívánatos jellemfejlődésnek lehetünk tanúi. A magát mindenki alá rendelő Éva egyszeriben kinövi magát, felépíti a saját életét, és a végén már a szabadsága és a függetlensége alá rendel minden egyebet, így Ádámmal alakuló kapcsolatát is.

Úgy érzem, Éva lehet a beígért Sohanő főszereplője, de nem látom be, miért kéne még a női oldalban is ezt az elcseszett – már elnézést – életfelfogást erősíteni, hogy mindennél előbbre való a karrierem és a saját szabadságom, függetlenségem mindentől és mindenkitől?! Bőven elég, hogy a férfiak zöme előszeretettel hódol e marhaságnak, nem hiszem, hogy meg kéne mutatni, hogy a nőknek ez ugyanilyen könnyen megy...

Félreértés ne essék, nem vagyok radikálisan maradi felfogású, és nem gondolom, hogy a nőnek az lenne az egyedüli szerepe az életben, hogy anya legyen, és emellett minden erejét latba vetve vezesse a háztartást. Szó sincs erről! De könyörgöm, legalább a társadalom egyik felében erősítsük az elköteleződésre való hajlamot, ha már a férfiak nagy többsége szemlátomást képtelen rá! Teljesen felesleges kinevelnünk egy olyan generációt, amelynek mi sem lesz természetesebb, minthogy ők egyenként mekkora indivídumok, hogy egyedül is remekül megvannak, nincs szükségük senkire... Igenis, mindenkinek szüksége van egy emberre, akivel megoszthatja élete minden aspektusát, mert lássuk be: az ember, bizony, ilyen selejtes állatfaj, társas élőlények vagyunk, szükségünk van valakire, aki ismer minket, és úgy fogad el, amilyenek vagyunk; Uram bocsá' még az önértékelésünket is helyre teszi néha nap, mikor nagyon magunk alatt vagyunk, de erre csak komoly ÉS érett kapcsolatban élő emberek képesek! (A komoly vs. érett kapcsolat kérdéskört egyébiránt nagyon szívesen kifejtem egy másik postban, de ezt eredetileg nem arra szántam, bocsi...)

Összességében tehát: jó stílus, fordulatos cselekmény, de eltékozolt lehetőség és módszeres nyelvtani felcserélések jellemzik a könyvet.

Ajánlanám mindenkinek, aki nem annyira nyelvtan-buzi, mint én, és aki könnyed olvasmányra vágyik, ami azért elindít benne valami elgondolkozásfélét arról, merre is tartunk. 

Kritika: Sylvia Day – Egymásba fonódva

Valamelyest megkésve bár, de semmi esetre sem megfogyva vagy megtörve! :D

Nos, ahogy azt már Melléd láncolva kritikájában feszegettem, a fordító váltás igen erősen rányomja bélyegét a műre. Lehet, csak én vagyok ilyen perverz, hogy ezt is külön számon tartom, de speciel engem módfelett zavartak a kis stílusbéli nüanszok; illetőleg az, hogy a szemlátomást a fordító, de még a szerkesztő sem vette már komolyabban a fáradtságot, hogy kifejezetten a hibákra koncentrálva átfussa a művet. Férfiasan bevallom, a tízedik hiba után abbahagytam a számolást, mert tudom, hogy csak magamat trenkoltam volna fel rajta...

Ettől függetlenül azonban tetszett. Talán a három könyv közül ez tetszett a leginkább, mert valóság szaga volt. Kezelésre váró konfliktusok, amik valamiért csak gyűlnek és gyűlnek, amint egyet megoldunk, mindjárt három másik lép a helyébe. Pörögtek az események, és éppen ezért sajnáltam, hogy csak utazás közben volt időm olvasni, mert szívem szerint egy teljes napot azzal töltöttem volna, hogy eldőlök az ágyban, és akkor hadd szóljon, rock and roll, stb.

Oké, mondjuk a cselekmény fő vázát adó konfliktus (direkt nem konkretizálok, mert akkor a poént lőném le) talán egy hangyányit túlzás, de mivel hasonló helyzetben már volt ismerősöm, innentől azt mondom, hogy jogos a két pont, ilyen is van, és lassan ez is mindennapi... (sajnos)

S noha én is író vagyok – de legalábbis szeretem annak tartani magam –, amikor szembe találkozom az általam is használt megoldásokkal, szabályosan égnek áll a hajam, és ha nem becsülném olyan nagyra a könyveket, egyet-kettőt már biztosan cafatokra téptem volna, hogy „Ez most komoly?!” Így abbahagyni, ráadásul még incselkedik az olvasóval, hogy jól gondoljuk, ez még nem lehet a vége, ő maga is alig várja a folytatást. Ennek speciel én marhára örülök, de ne cukkoljon! :D

Különösebb poén-gyilkosság nélkül már csak annyit tudok mondani, hogy ezek után némiképp idegesen, de mindenképp epekedve várjuk a folytatást! :)

Elöljáróban a következő könyvről: Vass Virág – Sohaférfi. Két dolgot már most bizton állíthatok: 1.) imádom Vass Virág stílusát (ezt már akkor tudtam, amikor néha-néha elkaptam tőle egy szemelvényt a Metropolban) és 2.) hogy a piklibe lehet az, hogy valaki, aki ilyen gördülékenyen ír, ugyanazzal a lendülettel siklik fel az olyan hibák fölött, mint pl. az "ezt" konzekvens használata olyan szövegkörnyezetben, ahová teljesen egyértelműen "ez" kívánkozik?! és ezt eleddig 10 oldalon belül kétszer! Szívem szerint ilyenkor földhöz vágnék valamit...

Inspiráció – avagy intenzív táncos élmények

Mint azt az előző bejegyzésemben megemlítettem, tegnap (július 28.) tértem vissza életem első táncos táborából, és olyan mély hatással volt rám – fizikailag és lelkileg egyaránt –, hogy ezt mindenképp szeretném megosztani Veletek.
   Mindenekelőtt azonban azt érdemes tudni, hogy sosem volt igazán az a nagy társasági ember vagy partyarc-típus, sőt, ami azt illeti, a tömeg és az idegen, ismeretlen környezet, hasonlóan idegen és ismeretlen emberekkel tömve számomra az elrettentő tényezők sorába tartozik.
   Csakhogy fanatikusan imádok táncolni, úgyhogy két elég komoly tényező feszült egymásnak a döntéshozatalkor: még nem klinikai esetszámba menő agorafóbia vs. táncfanatizmus.
   Minek után a cím és az első bekezdés is eléggé árulkodó, így nem szükséges mondanom, melyik fél nyert.
   Lényeg a lényeg: fantasztikus öt nap volt! És legnagyobb bánatomra csak öt nap... A "rutinos versenyzők" ugyanis felvilágosítottak, hogy anno egy hetes volt a tábor. Azt mondjuk elképzelni nem merem, hogy egy hét alatt mennyi izomlázat sikerült volna összeszedni, ha már öt nap alatt is kockává merevedve jöttem el! :D Reggel fél nyolctól futás, majd negyed kilenctől kilencig aquafitness, közvetlen utána reggeli, tizenegytől du. egyig latin, rögtön utána ebéd, aztán szabadidő (esetünkben strandolás és napozás orrvérzésig) egészen ötig, mikortól is standardeztünk egészen este hétig, hogy utána rohanjunk vacsorázni... és akkor utána ilyen kilenctől elindult az esti rajcsúrozás, de nekem, őszintén szólva, arra már nem igazán maradt energiám, így az első és az utolsó nap kivételével én este tíz-tizenegy körül már rég az igazak álmát aludtam.
   Mondanom sem kell, hogy mikor megtudtuk, hogy jövőre ugyanígy szerdától-vasárnapig lesz tábor, ugyanilyen július végi fekvésben, már azon osztozkodtunk, hogy le kéne jönni már hétfőn, hogy két napig lazuljunk, napozzunk, miegymás, és utána rommá táncoljuk magunkat.
   És reményeim szerint jövőre ezt több ismerőssel tudom majd elkövetni, mert idén nagyjából 10 ember jött le, akiket effektív ismertem az óráról, amire járok... És állandóan szegény Szandi, Melinda és Szilvi nyakán lógtam, mint hogy más ismerősökkel még annyi kapcsolatom se volt, mint velük ^^ na de jövőre lerángatom a kedvenc kis brancsom is, és majd együtt bandázunk, miközben azért majd folytatom Melindával a kis meccsezéseket... :D

(igyekszem levadászni mindenhonnan a készült képeket és videókat, hogy kis betekintést kaphassatok, milyen is volt ez :) remélem, tudok majd külön kis galériát csinálni nekik, mert ha nem, akkor hosszú egy bejegyzés lesz ez :D )

Kritika: Sylvia Day – Melléd láncolva

Mindenki megnyugtatása végett szeretném leszögezni, hogy nem olvasok ennyire lassan, a második könyvet nagyjából az elsőt követő három napban kivégeztem – ha nem hamarabb –, csak közbe jöttek olyan apróságok, mint tizenkét órás műszak (ahol valamiért nem használható a szövegszerkesztő a Blogger felülete... -_- ) és a mostani tánc tábor, amiből tegnap este estem haza.
   Na de most, hogy csak délutánra kell mennem, végre pontot teszünk az ügy végére!
   Szóval: számomra kritikus pont egy könyvnél, egy sorozatnál meg pláne, hogy ha lehetőség van rá, akkor egy azon szerzőtől egy azon kiadónál ugyanaz az ember fordítson, meg is mondom, miért: az íróknak egytől-egyig megvan a maga stílusa. De ez a fordítókra is igaz! Mivel mindannyian különböző környezetből jövünk, noha egy azon nyelvet beszélünk (esetünkben magyar), mégis teljesen másképp használjuk a nyelvet. Mindenkinek megvannak a maga kis bevált szófordulatai, sőt, mindannyian külön logika szerint beszélünk-írunk, attól függően, hogy számunkra mi fontos, mi érdemel szerintünk több hangsúlyt, úgy alakítjuk ki a mondanivalónkat.
   Na már most, ezt csak azért mondtam el, hogy kicsit spoilerezzek: az első két kötetet ugyanis ugyanaz a személy fordította, éppen ezért itt még nem jelentkeztek nálam problémák; ellenben a harmadik kötet más kezébe került, és ezt érezni is rajta.
   Na de, vissza a második könyvhöz: összességében tetszett, de, ahogy ezt vártam is, szaporodtak a leütési hibák. nem számot tevően, de azért több volt (hogy számszerűsítsük: az első könyvben, ha emlékezetem nem csak 4-5 hibát említettem... hát, itt volt vagy kemény 6-7, ami szemet szúrt; nem így a harmadik könyvben, ahol még a végére se értem – kb. 280 oldal fogyott már el, és már most 6-7 a mérleg :/ )...
   A cselekmény bonyolításával, majd pedig a bonyodalmak feloldásával abszolút meg voltam elégedve, a történet, érzésem szerint, pont a legjobb helyen lett elvágva ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést.
   De, hogy a leütési hibák mellett mást is felhozzak hibának: nekem a szerelmi szál túl hamar lett túl erős és mély érzésű ahhoz képest, hogy pár hónapot ölel csak fel eddig a cselekmény ( a két könyvben összesítve!); aláírom, hogy van ilyen, de én a való életben is túlzásnak találom, sajnálom. DE! ez speciel nekem egy újabb támpont, hogy hol gondoljam át a folyamatban lévő regényeimet, szóval minden "rosszban" van valami jó kis tanulság! :)
   Ó, és persze a szex még komolyabb hangsúlyt kap, szóval akinek erre van igénye, mindenképp vesse bele magát! :D Csalódni ilyen téren nem fog, efelől biztosíthatok mindenkit!