Megvilágosodás

Na, azt azért mindjárt tegyük rendbe, hogy a legtöbben egy ilyen cím láttán-hallatán alighanem valami világrengető igazság felfedezését várnánk, nem igaz? Nos, mindenki legnagyobb bánatárt – de kiváltképp az enyémre – ilyesmiről szó sincs. Az elkövetkezőkben ugyanis mindössze egy óvatlan pillanatban tett kinyilatkoztatásra való rácsodálkozás, a benne rejlő mélyebb jelentéstartalom felfedezéséről lesz csupán csak szó.

   De, ahogy ezt minden rendes történetnél megszoktuk, kell egy kis felvezetés. Vagy, ha máshonnan akarom venni a kifejezést: egy kis előjáték, szóval tegyünk így.

   Az egész, azt hiszem, múlthét pénteken kezdődhetett... Vicces, mert ha a pénteket tekintem kiindulási pontnak, akkor annyira furcsa és groteszk, hogy mi lett a végkimenetel. Pláne, hogy a végkifejlet gyakorlatilag már pénteken megmutatkozott, és azóta gyakorlatilag önálló életre kelt, és nem úgy tűnik, hogy a halálát fontolgatná. Hogy miről beszélek: szokásos pénteki csendélet, munka után teperés Melinda táncóráira. Ami már kevésbé volt szokásos, hogy hazaérvén rázott a hideg és vert a víz. Én meg magamban már csak röhögtem, mert egy vagy két nappal azelőtt megígértem Melindának, hogy történjék bármi – eltöröm a lábam vagy lázasan fetrengek otthon –, az óráira akkor is megyek! Kínomban röhögve írtam meg az SMS-t, hogy a láz bejött, remélem, a lábam időközben nem töröm el... Gyors zuhany, evészet, aztán hadd szóljon, irány a KÖKI!

   Beértem, minden happy, hawaii dizsi, napfény, amit akartok! Sőt, amitől majdnem azzal a lendülettel hanyatt is vágtam magam: ahogy beértem, azt mondta "Gyere ide!", én meg kicsit ódzkodva, de közelebb léptem. Attól tartottam ugyanis, hogy kapok egy nyaklevest vagy valamit, mert miért ne... Még meg is kérdeztem, hogy "Csak most léptem be, mit sikerült csinálnom ez idő alatt?", mire csak fintorgott egyet, megerősítette a felhívást, miszerint "Csak gyere ide!", majd alig láthatóan mosolyogva a nyakamba vetette magát. Gyerekek, nem hazudok nektek, szerintem kemény fél percig álltam ott tanácstalanul, hogy "Akkor most mit is kéne csinálnom?", mindezt persze úgy, hogy könnyekig hatott a gesztus. Már csak azért is, mert azt hittem, hogy ez a fajta spontaneitás és érzelemnyilvánítási mód kihalt a kapcsolatunkból. 

   Persze, miután túltettem magam a kezdeti sokkon, szorosan magamhoz öleltem – de persze közel sem olyan szorosan, mint akartam volna. Vannak határok, amiket kénytelen vagyok betartani... Vagy legalábbis szerintem kénytelen vagyok. Mindjárt meglátjátok, miért emeltem ezt így ki külön.

   Aztán a következő lényegesebb mementó már a hazaút volt. Együtt vágtunk neki egy másik tanítványával, Péterrel, aki, mint az utóbb kisült, szintén csepeli, így hát édes hármasban vágtuk fel magunkat a 151-re, laza huszonegynéhány perc várakozás (és Melinda gyrosának csücskének elfogyasztása) után. Természetesen már a buszmegállóban ment az egymásra hangolódás, Péter bevonása a mi kis közösségünkbe, aminek sajnos én csak azon módját találtam meg, hogy Melindáról osszak meg néhány talán nem túl hízelgő részletet, amíg ő a gyrosával vívott. Természetesen két falat között azért volt ereje néha-néha visszavágni. Persze tudom, hogy egyik-másik neki is rosszul esett, de kettőnk közt ezek a kis játszmák rendszeresek. Éppen ezért volt teljesen indokolatlan, hogy én egyszer csak besértődtem, mikor én kerültem terítékre, de volt egy pont, ahol az agyam ledobta az ékszíjat. Fogalmam sincs, miért... rendszerint jobban szoktam tolerálni, amikor elfajulnak a csipkelődéseink, de aznap este valamiért nem sikerült.

   A lényeg, hogy a mintegy 45 perces útból legalább 20-at látványosan végigduzzogtam. Mindezt úgy, hogy Melinda még indulás előtt jelezte, hogy majd beszéde volna velem. Mikor Péterünk leszállt, jeleztem is, hogy érdeklődve hallgatom, hogy miről akart velem beszélni. Mire – így utólag belátom, teljesen érthetően – azt mondta, hogy felejtsem el, már nem lényeges. És éreztem rajta, hogy felindultan mondja mindezt, amit persze én sem hagytam szó nélkül, és felszólítottam, hogy legyen olyan jó, hogy ha már hazakísérem, akkor bökje ki, hogy miről akart velem beszélni. Na, miután Péter leszállt, gyakorlatilag ezt csináltuk. Vagdalkoztunk oda-vissza, mert ő azt akarta tudni, én min sértődtem meg ilyen látványosan, én még azt, hogy miről akart velem beszélni. 

   Végül sikerült annyit kinyögnöm, hogy már fogalmam sincs, újabban már nem is jegyzem meg ezeket, mindössze csak azt, hogy akkor, az adott pillanatban az elevenembe talál, és onnantól kezdve azon puffogok, hogy valakinek ez sikerült, holott micsoda védvonalaim vannak. Ő meg elmondta, hogy igazából csak örült a lehetőségnek, hogy végre egy kicsit kettesben lehetünk majd, beszélgethetünk, és kérdezhetne az új munkámról meg úgy általában rólam, mert mostanában úgy érzi, hogy kicsit eltűntem ilyen téren a kapcsolatunkból; de hogy a buszon előadott magánszámommal teljesen megöltem a hangulatot, és ő így erre képtelen. Erre meggondolatlanul kiszaladt a számon egy olyan megjegyzés, hogy tök jó, de attól, hogy én hülye vagyok és visszafogom magam, és nem mondok ki dolgokat, ha vele vagyok, attól még ő ne érezze magát feljogosítva arra, hogy ugyanilyen hülye legyen; időszakosan legalább az egyikünk funkcionáljon már normálisan ebben a barátságban!
   A vicc az, hogy a megjegyzésemből mindössze az az egy részlet ütötte meg a fülét, hogy visszafogom magam, ha vele vagyok. A többi úgy hussant el a füle mellett, mintha soha ki sem mondtam volna, és ledorongolt, hogy pont ez az, amit nem akar! Hogy legyek vele őszinte és ne tartsak vissza semmit, mert ha elhallgatok előle valamit, akkor igazából pont azt nem éri el, amit szeretne: megismerni az igazi Mátét! Erre mindössze annyit tudtam reagálni, hogy egy darabig beharapott ajkakkal, látványosan más irányba pillogva, egyik lábamról a másikra átállva, helyenként dobolva próbáltam legalább annyira visszanyerni az önkontrollom, hogy ne sírjam el magam a következő megszólalásomnál. Végül, mikor úgy éreztem, sikerrel járt a művelet, azt hiszem hápogva csak annyit válaszoltam, hogy "Sajnálom, de ezen nem tudok segíteni"...  
   Végül mégis segítettem. Péntek este kb. fél tizenkettő és szombat hajnali fél egy között megfogalmaztam a levelet, amiben számba vettem mindazt, ami manapság az igazi Máté... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen ment. Már csak azért sem volt sétagalopp, mert... nekem rengeteg szabályom van, melyek révén megkönnyítem és elviselhetőbbé teszem a létezést. De a legfontosabb: senkinek nem adjuk ki magunkat, pláne nem tételesen összeszedve, hogy alkalmasint hova rúgjon, ha eredményeket akar elérni. Na, ezzel mégis homlok egyenest szembe mentem aznap éjszaka.
   Mondanom sem kell, hogy szombaton effektív használhatatlan voltam, ami csak azért volt kicsit problémás, mert HázŐrző oktatáson azért legalább 80%-ban ott kellett volna lenni fejben ^^ 70 %, azért valahogy érzésem szerint mégiscsak sikerült. De mindentől függetlenül a szombat hajnalig "papírra vetettek" teljesen eluralkodtak rajtam. (Már csak ezért sem akartam színt vallani, mert tudtam, hogy onnantól számítva minimum 2 hét, amíg újra használható állapotba kerülök; ezt a luxust pedig a képzések közepette nem igazán engedhettem volna meg magamnak... :/ )
   És, ugye már mindenki számára ismerős, hogy mikor már azt hinnénk, nincs hova fokozni, kiderül, hogy az addig tetőpontnak hitt szenvedés csak az előszobája volt annak, ami azután következik! Jó, talán kicsit túldramatizálom a dolgot... :D "Mindössze" arról volt szó, hogy éreztem, nyomottak vagyunk. Mindketten. Ezt persze fel lehet(ne) róni a betegség számlájára is... Épp csak... nem akarom itt kitaglalni annak a beszélgetésnek a mibenlétét, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy rohadtul nem csak a betegségről van szó. Lényeg a lényeg, hogy aztán természetesen kisült, hogy itt többről van szó. És akkor egyszeriben megértettem, mit ért Melinda azalatt, hogy marhára frusztráló, amikor nem mondok el (/ki) valamit. Amikor érzed, hogy ott feszíti a másikat a felszín alatt... de az egészet elintézi annyival, hogy ilyen állapotban hagyjad, majd elmondja, ha akarja. És csak ülsz ott sután, és tudod, hogy mit kéne tenned. De ugyanakkor a mit kéne tenned és a mire kértek kérdéskör meg totális ellentmondásban áll egymással, akkor van egy törtmásodperced döntést hozni – és ez az a helyzet, amikor tudod, hogy az lenne a legjobb, ha lenne egy harmadik opció, mert akármelyiket választod is a kettő közül, egyik se jó. Klasszikus két rossz közül a kisebbiket helyzet. De vajon melyik a kisebbik? Sose tudod meg, mert a másikat függőben hagytad.
   Utálom az ilyet. És azt is legalább ennyire utálom, mikor Ő ilyen. De, most őszintén, milyen jogcímén kényszeríthetném rá, hogy mondja el..? Mikor én magam előtte két nappal játszottam el szinte teljesen hasonlót.

Na, és akkor mindezek tükrében a megvilágosodás tárgya: soha életemben nem fogalmaztam meg még tisztábban azt, amit érzek, mint a mai nap folyamán egy baráti beszélgetés során. Két szóban össze tudom nektek foglalni. Fekete lyuk. Amikor egy csillag önmagába roskad, és mindent elnyel a közelében. Na, valahogy így érzem magam mostanság én is. Szédítő, örvénylő feketeség, ami mindent magába szippant – a megsemmisülésbe.  

Még magam sem tudom, hova fog ez kifutni, de érzelegni fogok...

   Egy kis mentális befolyásoltság alatt íródik e bejegyzés. Konkrétan: Radics Gigi Vadonatúj érzése alatt.
Onnan indítsuk el ezt a történetet, hogy egyébiránt nem ugrom a magyar könnyűzenéért, mert... egyszerűen csak ellenérzéseim vannak vele kapcsolatban. De pillanatnyilag van vagy összesen 5 szám, amit önszántamból is hajlandó vagyok meghallgatni, tetszik és szeretem is. Hiába, no, fejlődőképes vagyok, vagy mi szösz :D
   Na már most, folytatás: ma volt szerencsém egy kisebb fajta örömködésbe belefutni, amikor a délutános recepciós posztomon székeltem. Hazamenetele közben ugyanis Judit elbeszélgetett velem. Ő egy ügynökünk. Mint megtudtam, 1-es típusú ügynök, mert ő kizárólag a Generalinak köthet, így van nálunk alkalmazva, nem független partnerünk...  Minden nap tanul valamit az ember, nemde? Na, kérem alássan a beszélgetés témája nem egyéb volt, mint a majdani kihelyezésem, miután betanultam az ügyfélszolgálatos teendőket. Egyöntetűen egyetértettünk abban, hogy mindkettőnk a Teréz körúti székházat kultiválná számomra mint későbbi munkahelyet... de ez sajnos nem rajtunk múlik. Ami inkább rajtunk múlik, és ami hihetetlenül jól esett, hogy Judit azért szeretné, mert egyrészt látja bennem a potenciált, látatlanban is be meri vállalni a rozsdást, hogy az én képességeimmel nem jelent majd számomra különösebb kihívást a meló, illetőleg – ami számomra letaglózóan jól esett – mert kedvel. Mint embert. Azért ez fontos, nem? Nekem mindenképpen.
   Annál is inkább, mert nekem már rengeteg ember mondta, hogy kedvel vagy szeret, de zömüknél azt láttam-éreztem, hogy szigorúan csak a képességeim miatt. Ambiciózus és agilis vagyok, emellett megrögzött perfekcionista, amivel rendszerint csak a magam életét nehezítem, de a lényeg, hogy hihetetlenül a tökéletes munkavégzésre törekvő jellem vagyok; és, mint azt tudjuk, a kis emberek munkájából valaki odafent marha nagyot szakít. Úgy önmagában egy munkahelyen egyébiránt sanszos, hogy ezért kedveljék az embert. Ezzel alapjáraton nincs is semmi baj. Amennyiben honorálják. Épp csak ez utóbbi szokott minden formában elmaradni. Ezért is volt meglepő számomra, hogy a munkán kívül emberként kedvel és támogat engem valaki, aki kvázi nem ismer, csak annyit tud rólam, hogy én vagyok Kovács Máté, a recepciós, akit ad absurdum egy hang nélkül megbízhatunk azzal, hogy vegye át a csomagunkat vagy intézzen el nekünk valamit, mert megcsinálja. Összességében tehát elmondhatom, hogy hihetetlenül jól esett az a kis beszélgetés, valósággal megmelengette a szívemet.
   Ami viszont már véleményem szerint szomorúbb, hogy rengeteg olyan ember létezik a munkán kívül, akik szintén csak a képességei miatt kedvelik/szeretik az embert. És ami még inkább szomorú: tele vagyunk ilyen kapcsolatokkal. Ti legalább annyira, mint én, csak tartok tőle, hogy Mindannyiunknak jobban esik tudomást sem venni az ilyenekről. Meg is mondom miért: az ilyen kapcsolat fel- és beismerése magunk felé együtt jár egy nem kívánatos tényezővel, nevezetesen azzal, hogy ilyenkor a saját szemünkben leszünk kevesebbek, ugyanis szembesülünk (szembesítjük magunkat) azzal a ténnyel, hogy pusztán csak problémamegoldók vagyunk mások életében, ezért "tartanak minket". Ritka ótvar érzés, nemde?
   És akkor erre a csúfos felismerésre kvázi a semmiből érkezik egy olyan visszajelzés, aminek tükrében egyszeriben borul a világ – no meg a bili –, mert hirtelenjében belefutunk egy olyan emberbe, aki kivételesen önmagunkért szeret. Nekem a mai napra az én drága Melindám jutott erre a szerepkörre mint magánéletből vehető példa. Az utóbbi pár hétben, mióta effektív ügyfélszolgálaton kezdtem dolgozni, neki meg lassanként tényleges beindult a tánctanári biznisz, mert végre adódott neki a lehetőség, hogy ott hagyhatta a másik állását, mert olyan ajánlatot kapott és azóta főállásban tánctanárkodhat... szóval, azóta nekem egyre inkább az volt az érzésem, hogy elúszunk egymás mellett, mert ennél jobban már nem is térhetne el a beosztásunk, ennél fogva a rendelkezésre álló szabadidőnk is mindinkább összeegyeztethetetlenné vált. Én kis mafla meg az egyre ritkuló találkozásokból és beszélgetésekből arra a következtetésre jutottam, hogy ez a... barátság..? kapcsolat..? na, szóval ez ugyanarra a csúfos végre fog jutni, mégpedig záros határidőn belül, mint a többi ilyen jellegű kapcsolatom az életben: meredek felívelést követően kétszer olyan meredek leszálló pálya a semmibe. Aztán, láss csodát, mégse!
   Úgy értem... még valamit nem árt tudni rólam: én egy hihetetlenül hülyén összerakott pali vagyok. Ebben nagy részt a saját ténykedésem is közre játszik, de a lényeg az, hogy bennem olyan merev szabályok és gátak alakultak ki, amiket ritkán és csak is kirívó esetekben, megfelelő indokkal lépek át. Egyszerűen azért, mert noha ezek a szabályok és elvek eléggé rugalmatlanná teszik a személyemet, de ugyanakkor olyan támaszt nyújtanak, aminek mentén sokkalta egyszerűbben tudom bonyolítani az életemet és a társaskapcsolataimat, mint a legtöbb ember – vagy a legtöbb ismerősöm. Attól, mondjuk, most tekintsünk el, hogy ez az utóbbi közel 2-3 hónapban marhára nem így van, és pillanatnyilag totálisan a feje tetején áll a világom :D De nagy általánosságban egyébként az egyszerűség, a tudatosság, a racionalitás és a szervezettség jellemzi a társas kapcsolataimat.
   Na már most, kérem tisztelettel, ha már szó esett általánosságban a merev szabályaimról, mindjárt említsünk meg egyet, ugyanis aktuális a sorozatos újraértékelése: nem adom ki magam senkinek, és ennek keretében szélsőséges érzelemnyilvánításra sem ragadtatom magam. Ezt hogy kell értelmezni? Alapesetben úgy, hogy én a büdös életbe nem mondom azt senkinek, hogy szeretem. Nem szolgáltatok senki ember fiának támadási felületet, mert szeretni valakit, kötődni egy másik emberhez a külvilág szemében a gyengeség jele; olyan felület, amit akár csak megsuhintva is fájdalmat lehet okozni. Igen ám, csak hogy az utóbbi időben én ezzel homlok egyenest szembe mentem, és újra meg újra kvázi nevetség tárgyává tettem magam, mikor azt bizonygattam Melindának, hogy én mennyire szeretem (jelzem, ez egyébiránt a mai napig nem változott, illetőleg csak annyiban, hogy a "megállapodásunkban foglaltak alapján" nem fárasztom ezzel sem őt, sem pedig magamat. Mindenki tudja: olyan szekér után nem futunk, ami nem vesz fel... Pláne manapság, hogy van busz, troli, villamos, hév, vonat meg mi egyéb anyám kínja). És én naiv eleddig azt hittem, hogy e tekintetben valamelyest hasonlóságot mutatunk, mert, hogy őszinte legyek, ennyire nyílt és profán megnyilvánulást én még nem tapasztaltam felőle irányomban. Egy egyszerű szívecske a legváratlanabb és a legkevésbé indokolt helyzetben, és nekem végem volt. Odáig voltam meg vissza, és természetesen máris hülye poénkodással hárítottam a számomra felfoghatatlant. Mert az, hogy én lépte-nyomon bolondot csináltam magamból, illetőleg néha-néha még ma is hódolok ennek a hóbortomnak, hogy bebizonyítsam hogy szeretem... az egy dolog. (Hogy a bizonyításnak ki a célszemélye: Ő vagy én... az meg egy másik. Sem egyik, sem pedig másik dolog boncolgatása nem célszerű...) De én tényleg azt hittem, hogy ilyen egyszerű, szívmelengető és spontán szeretetmegnyilvánulást nekem még remélnem sem szabad részéről. Mert... valahol talán úgy gondolom, hogy a hallgatólagos "egyezménybe" ez sem fér bele..? Nem tudom. Tényleg nem tudom. De akkor is jól esett. Az érzés, hogy valakinek, hacsak egy múló pillanat erejéig is, de jelentesz valamit... hogy azon pillanat erejéig egyszeriben értelmet nyer és személyében testet ölt a "szívében hordoz" kifejezés... Egyfajta buta, gyermeteg reménnyel tölti el a szívemet. Hogy... én is jelentek valamit egy másik ember számára. Ha nem is sokat. De azt a keveset mindenképpen. És talán komolyan... 
   Hova tovább az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sosem akartam így érezni. Soha. Egészen kicsit korom óta tudtam, hogy én mindentől és mindenkitől független akarok lenni. Nem akartam függni senkitől és semmitől. Messze el akartam kerülni azt, hogy rengeteg emberhez hasonlóan külső forrásoktól tegyem függővé a tulajdon értékemet. De így, 19 éves, úgy mondd felnőtt fejjel azt kell mondjam, hogy jó érzés lenne tartozni valakihez. Mert noha szép dolog a barátság... de egy ponton túl kevés. Egy barátot éppen a barátság természetéből fakadóan nem szerethetsz úgy, mint azt az embert, akihez tartozni vágyódsz. Akit szeretni vágysz. Őszintén, igazán és mélyen szeretni. Persze, a jó barátság is pontosan ilyen: őszinte, igaz és mély... de számomra érzelmileg még mindig sekélyesebb érzés, mint mikor szabad akaratomból elköteleződöm valakinek a szeretete mellett. Mert onnantól kezdve az a személy kerül a gyújtópontba. Neki kell a gyújtópontba kerülnie! Persze nem betegesen fanatikus módon. De idővel ő válik életed alfájává és omegájává. Ő lesz az, akiben megtalálhatod a megnyugvást, a szeretetet, akiből erőt meríthetsz, akivel otthon érzed magad, függetlenül attól, hogy hol vagytok. Aki mellett teljességgel szabadnak érzed magad, aki előtt nem kell magyarázkodnod semmiért, mert pontosan tudja minden lépésed indíttatását – és aki mellől mérhetetlen szabadságod ellenére sem akarsz elszakadni (megint csak nem a beteges egymás nyakán lógás esetéről beszélünk; csak egy egyensúlyi állapotról).   Talán butaság, és korai ilyen fiatalon ezeket a kérdéseket forszírozni, és erőltetni az eljövetelét... de hihetetlenül fárasztó várni, és bízni a csodában.

Isaac Marion – Eleven testek

   Már szemeztem egy ideje ezzel a könyvvel, és ha jól emlékszem, nem egészen egy hónapja végre a tulajdonomat képezi, és talán kb. egy hete a végére is értem.
   Gyerekek, megérte ennyit várni! :D Jó, persze a klasszikus cicám itt is előjöttek: természetesen volt elgépelés, de nem sok – ellenben zavaró. De ezen hamar túllendültem. Hihetetlenül olvasmányos, és ami még engem is meglepett: zombis témájú könyv ellenére módfelett érdekes és szabályosan falatta magát!Az általam csak reklámszünet-effektusnak nevezett írói magatartás hihetetlenül precízen volt kidolgozva: mindig akkor és ott lett vége egy fejezetnek, amikor már kezdesz belelendülni, és ezért ész nélkül lapozol a következőre, és észre sem veszed, már rég elolvastál vagy 90 oldalt (közel 3 fejezetet), de még mindig nem tudod lerakni. Mondanom sem kell, én természetesen tömegközlekedés közben tudtam elkövetni ennek olvasását, így sajnos rá voltam kényszerülve, és így tartott is vagy 3 napig, mert sajnos dolgozni és képzésekre járni (és figyelni! :D ) meg vizsgázni kényszerültem a hét minden napján (mármint hétköznapján... mert hétvégére persze már marhára nem maradt mit elolvasni ^^ ). 
   Gondolom, mondanom sem kell, hogy ezek után epekedve állok a filmváltozat elé, ami legjobb tudomásom szerint már elérhető, mert a könyvet már rég kiadták, csak hozzám jutott el későn a híre, és már akkor megfilmesítették, mikor kiadták.
   Persze gyakorlott, rutinos olvasó könnyűszerrel kitalálhatta a cselekményt olvasás közben, de azt kell mondjam, kivételesen marhára nem érdekelt, hogy lám, igazam volt. Élveztem minden egyes sorát, és alig vártam a következőt; s noha a borítékolhatók bekövetkeztek, azért mégis sikerült némi csavarral elénk vetni őket, szóval hihetetlenül meg vagyok elégedve a könyvvel.

Magától értetődik, hogy zombi rajongóknak alapdarab, de ez az a könyv, amit tényleg Mindenkinek tiszta szívvel ajánlok, még a félőseknek meg finnyásoknak is! Mert hogy egyéb iránt olyan "hűű, de horror!" részek nincsenek benne – én legalábbis nem találkoztam eggyel sem. A kedvenc kávézomban, a California Coffee Companyban ne tudjátok meg, hányszor futottam bele ez alatt a cirka 3 nap alatt, amíg kibeleztem a könyvet, hogy "húúú, ez mennyire félelmetesnek néz ki!" meg hasonlók... Bízzatok bennem, nem az! ;D Ha valakinél mégis kiverné a biztosítékot a későbbiekben (de ezt szigorúan csak ijedésre értem!), az nyugodtan megkereshet és eltángálhat a könyvvel! ;) :3

J. Sterling – The Perfect Game (A hibátlan játék)

   Jó rég nem jelentkeztem már könyvkritikával... :/
   Azonban vigasztaljon Mindenkit a tudat, hogy így estére mindjárt kettőt tartogatok: ahogy ez a címből is kitűnik, lesz itt egyszer egy J. Sterlingünk, akinek The Perfect Game c. kötetét fogjuk taglalni; illetve lesz még hátra egy Isaac Marionunk, akinek Eleven testek c. könyvét szintén boncolgatni fogjuk.
   Akkor hát J. Sterling.
   Mivel relatív régen olvastam, ezért nem igen tudok sokat mesélni róla, pláne anélkül, hogy különösebben poén gyilkos ne lennék. A cselekmény hihetetlenül puritán, már-már zavarba ejtően egyszerű – csakúgy, mint a nyelvezet, ha már témánál vagyunk; illetve az ide vonatkozó gondolataimat kiegészíteném azzal, hogy helyenként szinte már közönséges. Úgy értem, persze, használjuk a szlenget kortárs irodalomban, de nálam van a lazaságnak az a foka, amin túl már azt mondom, hogy sajnos a kortárs olvasó megszólítása a minőség és az élvezhetőség rovására megy.
   És ha már cselekmény és nyelvezet feszegetése: én magam egész eddigi életemben eddig annyit tudtam a baseballról, hogy Amerikában hihetetlen népszerűségnek örvend. Illetőleg volt egy sanda gyanúm, hogy minden profi szinten űzött sporthoz hasonlóan, itt is vannak fanatikus rajongok, csakúgy, mint ellendrukkerek, akik végül mégis belehabarodnak a játékba/játékosba.
   Számomra kissé... hiányos volt és összecsapott. Gond nélkül össze lehetett volna hozni minimum négy,- de inkább ötszáz oldalt, ha pl. mindjárt az elején kicsit jobban belemerülünk ebbe a "zsigeri ellentétből lassanként fel- és beismerem, hogy szerelmes vagyok ebbe a tahóba"-kérdéskörbe. És vagy én vagyok túlérzékeny meg drámázásra hajlamos, de az elválás mint veszteség, véleményem szerint, mélyebb érzelmeket kellett volna kiváltson a szereplőkből (az időközi afférokról és "súlyosbító tényezőkről" már nem is szólva). Továbbá megint csak szót kell emelnem amellett, hogy több szereplő szemszögéből vázoljuk fel a cselekményt. Lehet, én vagyok csökött értelmi képességű, de engem néhol bezavar, hogy ki-mikor-hol-miért-merre... UGYANAKKOR! ha már élünk vele, akkor kár elpackázni a benne rejlő lehetőséget: az elválást, majd pediglen a stressz kicsúcsosodását baromi jól meg lehetett volna írni a gyakori szereplőváltogatás eszközével! Krimikből és thrillerekből jól ismert eszköz, hogy ugyanazon cselekményt csak részleteiben és egyszerre több aspektusból vázolva újra meg újra előveszünk, késleltetve a végkifejletet. Igazán sokat dobott volna a drámaiságon – bár elismerem, a mértékét eltalálni nem egyszerű; de én akkor is siratom a lehetőséget... :'(

Mindent egybevetve azonban azt tudom mondani, könnyű kis olvasmány, amit tudok ajánlani kvázi mindenkinek (hova tovább elírásokra érzékenyek csak óvatosan vegyék a kezükbe, akadt pár elég zavaró)...  Mondjuk nincs kétségem afelől, hogy valószínűleg inkább a 19-25 közötti hölgyek fognak ráugrani, és alighanem elalélva fognak olvasni minden sort. Nekik csak annyit: kedves egészségetekre váljék! Mindenki másnak, íróknak meg pláne: okulásra kimondottan jó. Lemérhetitek, hogy nektek mi hiányzik ahhoz, hogy életszagú erotikus-romantikus művet tudjatok alkotni majd egy nap – amennyiben tervezgettek ilyesmit.