Na, hát sziasztok!
Ismét itt, és megint csak egy életszerű/- szagú bejegyzéssel.
Meg kell osszak Veletek néhány új információt: nem tudom, mennyire bocsátkoztam részletekbe az új munkámat illetően, de most, túl az első ehhez kapcsolódó vizsgámon, nyugodtabb szívvel mondom, hogy ügyfélszolgálatos lettem a Generali Biztosító Zrt.-nél. Felettébb érdekes munkakörnek találom, mert zömmel ugyanazokkal az emberekkel és élethelyzetekkel találkozom, mint recepciósként találkoztam nem sokkal ezelőtt; épp csak most már cselekvőképesnek kell lennem, ha megtalál az ügyfél. Ennek szellemében a feletteseim, értelemszerűen, beiskoláztak mindennemű képzésre, ami a pozíció betöltéséhez szükségeltetik. Jelesül, a héten KGFB és Casco képzésen voltam, illetőleg a mai nappal levizsgáztam belőle. Majdnem egy éve nem került toll és papír ilyen céllal a kezembe, szóval furcsa érzés volt.
De a lényeg: sikerült! Olyannyira, hogy vizsga után beültem szépen az egyik kis munkatársam mellé, aki mellett betanulok, és konkrétan volt szerencsém élesben végigcsinálni egy KGFB tarifálást- és kötést! :D Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de hihetetlen élmény volt! Alig várom már a következőt. Remélhetőleg, azt már a saját JUST-kódomra, és akkor jutalékot is kapok utána :)
Ezen felül azonban nem tudok túl sok újdonsággal vagy elsővel nem tudok szolgálni. Eltekintve mondjuk attól, hogy életemben először éreztem féltékenységet. Nagyon szívesen elcserélem bárkivel, bármi egyéb érzésre! Nem jó... sőt, kimondottan szar érzés! (Már elnézést a vulgaritásért)
Szóval, fiúk, lányok, így összességében: amikor megtudom, melyik ügynökségre helyeznek ki, tessék hozzám jönni Casco-t meg KGFB-t kötni! :D illetve, akkora elvileg már egyebet is fogok tudni, de pillanatnyilag ezzel a kettővel szolgálhatok. Jövőhéttől elvileg már lakásbiztosítással is ;)
Na, puszipá, és olvassatok sokat! Nem feltétlenül engem, de legalább könyveket! :D
2013. november 28., csütörtök
2013. november 14., csütörtök
Mérlegeljünk!
Expressz azonnal és ajánlva kell Hozzátok szólnom, Drága Olvasók! :D
Nos, pár napja írtam egy engem igencsak mélyen érintő, ennél fogva a nap huszonnégy órájában foglalkoztató témában, de akkor, ott frissiben nem akaródzott közzétenni, mert utólag újraolvasva – és javítva az óhatatlanul becsúszó hibákat :D – arra a következtetésre jutottam, hogy érlelem még egy darabig a dolgot, és ha úgy ítélem, akkor felteszem, változatlan formában.
Ez ma megtörtént. Mégpedig azért, mert eddig az tartott vissza, hogy nem igazán éreztem úgy, hogy én kész volnék felvállalni a témát, pláne nem a rá érkező reakciókat. Azonban ez a mai nappal végérvényesen megfordult! Bizonytalanságom és elveszettségem a múlté! (A hihetetlen fordulat miértjéről egy hangyányit később ;) )
Tegnap elég rossz napom volt, mert csúnyán rám pirítottak azért, mert a munkámat végeztem. Nem tudtam róla – mivel előzőleg semmi erre vonatkozó információ nem jutott el a recepcióra –, hogy az osztálynak, ahova az ügyfelet irányítottam, milyen külön bejáratú kívánalmai vannak az ügyfélfogadási időre nézvést, és ezért egyszer telefonon, egyszer pedig élő szóban – a kettő között vagy összesen 10 perc szünettel – olyan hangon és stílusban lettem leteremtve, hogy a végén még én kértem elnézést, hogy egyáltalán felmerült bennem, hogy fél négy után foglalkozunk még ügyféllel – úgy, hogy az ügyfélszolgálat hivatalos nyitvatartási ideje du. 4-ig szól, és ha valaki 15:58-kor esik be, még azt is köteles fogadni az ügyintéző. Legalábbis az ügyfélszolgálaton...
Szóval, ennek szellemében, illetve az engem addig két héten keresztül megállás nélkül érő negatív impulzusok hatására hangyányit még inkább magam alá kerültem, mint a hét folyamán.
Ez úgy látszott, nem fog változni a mai nap folyamán sem, pláne, hogy hónapok óta nem alszom normálisan – hát igen, egy táncos számoljon azzal, hogy este nyolckor nem az ágyába esik be, hanem nagy sansszal a próbára :D –, úgyhogy e mellé még ingerlékenység is társult, és gyakorlatilag nem volt olyan, hogy nekem jót lehessen tenni. Minden meló kuli volt és büdös. Épp egy ilyennek minősíthető feladatból tértem vissza, mikor zengett a telefonom... (Chris Daughtry There and Back Againjére mindent lehet mondani, de nem csörög :D ) Az ügyfélszolgálat osztályvezetője hívott, akinél anno két hete (?) voltam interjún, mert akkor volt üresedés. Végül nem választottak ki, ellenben mondták, hogy az anyagomat megőrzik, és ha fél éven belül ismét aktuális, mindenképp megkeresnek. (Az első interjúmon azért hasaltam el, mert nincs értékesítési tapasztalatom, ez állt az utamba.) Nos, aktuálissá vált és megkerestek :D És mondták, hogy nagyon örülnének, ha mihamarabb tudnék kezdeni. Olyannyira mihamarabb, hogy a legfőbb főnökömmel már a mai nap folyamán egyeztetnek, hogy jövőhéten nekem már az IT-képzésen kéne csücsülnöm!!! :D
Most úgy érzem, az Univerzum kegyes volt hozzám. :) Igaz, belekerült két hetébe, de meglépte azt a lépést, amire úgy vártam, amiben úgy reménykedtem. Amire tulajdonképpen feltettem a jövőmet, mert én erre alapozva hagytam ott az iskolát és a gyakorlati helyemet, mert a tavalyi évet alapul véve úgy döntöttem, nem várom meg, hogy kiderüljön, hogy nem leszek képes letenni a szakmunkás vizsgát.
Két hete a sikertelen interjú nyitotta a sort, amire rákövetkezett megannyi negatív tapasztalat. A tánctanári meló elvesztése – ami tulajdonképp sose volt az enyém, mert még csak nem el sem kezdtük létszámhiány miatt –, majd a magánéleti malőr-sorozat... Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy a 2013-as év felesküdött arra, hogy megkeseríti az életemet. De lám, így 5 héttel a vége előtt kisül, hogy nem, csak eddig nem tudott jobbat osztani :)
Most már csak annyit kérek, hogy szorítsatok nekem, hogy ennek szellemében minden a lehető legjobban menjen! :D Legalább a melóval, ha mással nem is... aztán, amint időszerű lesz, jelentkezem ezzel az Anglia-témával.
Addig is, Univerzum! Bárminemű döntést segítő jelet örömmel fogadok! :)
Sokszor csókoltat Benneteket:
Matt Jarow
xoxo
2013. november 12., kedd
Szerelem a XXI. században. Mindent lehet – vagy mégsem..?
Azért gondoltam úgy, hogy újfent vitára bocsájtok egy engem is érintő és foglalkoztató kérdést, mert holtpontra jutottam a megválaszolásában. Illetve, nem is annyira a megválaszolásában, mint a ráadott – eleddig magától a célszemélytől begyűjtött – reakciók feldolgozásában.
Ennek szellemében kérdésem: hogy állunk a kor-kérdéssel így a XXI. században?
Mert nekem 16 évesen is volt már 26 éves barátnőm, akivel kölcsönösen szerettük egymást. Előzőleg mindketten éltünk már meg csalódásokat, és nem csak hogy úgy tűnt, hogy ez most más lesz, de lépte-nyomon "bizonyítottuk" is, hogy ez most más! (Mellékesen megjegyezném: utálom ezt a szót, legalábbis kapcsolatban. Senkinek semmit sem kell(ene) bizonyítania. Ez vagy jön vagy nem. Ha nem jön, akkor pech, de akkor "Te jobbra, én balra, ne raboljuk egymás idejét!")
Mondjuk, végeredményét tekintve annyira mégsem volt működőképes, mert közel egy év és kisebb-nagyobb viharok után mégis csak szétmentünk, immáron végleg, de amikor szerettük egymást, akkor nagyon szerettük egymást. Már-már fanatikusan. És mindentől függetlenül én kellemes emlékként őrzöm ezt az időszakot. Úgy vagyok vele ugyanis, hogy ez az élmény, ez a tapasztalat ugyanúgy hozzájárult a személyiségem fejlődéséhez, és bizton állíthatom, ma kevesebb lennék és garantáltan nem ugyanaz a személy, aki most vagyok, ha nem lett volna szerencsém ehhez a kivételes nőhöz.
Sosem értettem egészen, hogy lehet még mindig létjogosultsága annak a merev, konvencionalista felfogásnak, miszerint a szerelem korhoz van kötve. Illetve, pontosítok: hogy megfelelő korhoz van kötve. Véleményem szerint a szerelmet és a szerelmest a maga szintjén kell tudni kezelni. Senkinek sem kell bemutatnom a koruknál érettebb kamaszokat vagy a lélekben még mindig huszonéves negyveneseket, igaz? Akkor kérdem én, miért veri ki a biztosítékot, ha egy korombeli ifjú (jelzem: 19 éves vagyok) beleszeret egy nála 8 évvel idősebb, fiatal hölgybe?
Kedveseim, 3 éve nem voltam szerelmes. De tényleg! Ez alatt a 3 év alatt EGYSZER volt olyan, hogy valakit elég vonzónak találtam, de csak vonzónak!, ahhoz, hogy tegyek valami kísérletet egy... erkölcsileg kifogásolhatót, de számomra mindképpen előrelépést jelentőt. Igaz, végül az sem jött össze. Azért mondom el, hogy érezzétek a dolog súlyát.
Válogatós vagyok, nem kicsit! Nálam keresztül jutni a rostán, hogy érdemesnek találjak valakit arra, hogy feladjam érte a saját szabályaimat, és kivételesen ember legyek és sebezhető egy másik ember előtt... Ezt elérni nálam lassanként a lehetetlennel határos. Viszont, ha valakinek sikerül, abba óhatatlanul beleszeretek. Sajnos ez van. És igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egyesek számára nem örvendetes tényállás, hogy akár teherszámba is mehetek, de én ezen, ha belepusztulok sem tudok változtatni. Legalábbis egykönnyen és egyhamar nem.
De őszintén: nem is akarok! Mindjárt meg is indoklom, miért nem. Talán... túlzónak és drámainak hathat a következő állításom, de nekem csak úgy megy ez a másikon túllépős játék, ha az illetőt elveszítem egy időre. Ha... megszűnik számomra létezni. Csak így tudom újragondolni, hogyan férhet bele az illető az életembe úgy, hogy pillanatnyilag egészen egyértelműen nem a barátom, mert többet érzek iránta. Viszont még inkább magától értetődik, hogy nem a szerelmem, elvégre visszautasított. Nyilván ti is ismeritek a közkeletű "viccet", miszerint "Megdölgött a kutyád, de megtarthatod!". Frappáns, komolyan mondom. Rendszerint nem szoktam élni a lehetőséggel. Sőt, eleddig éltem már meg annyi visszautasítást, hogy még mielőtt megteszik az ominózus ajánlatot, körbe kerítve a "Te helyes/ aranyos/ kedves fiú vagy..." dumával és hasonszőrű társaival; szóval én még ez előtt szoktam lépni, hogy, "Igen, köszönöm, tisztában vagyok vele, nincs szükségem rá, hogy te is elmondd, hello!"
De mi olyankor a teendő, ha az illető, aki már egyértelműen nem a barátod, de nem is lesz soha a szerelmed, túl fontos neked? Ha képtelen vagy kiállni a gondolatát, hogy elveszítsd, akármilyen rövid időre és akármilyen, egyébiránt jól igazolt, szándékkal?
Én komolyan nem hittem volna, hogy valaha ennyire közel kerülhet hozzám valaki. Hogy ennyire fontos lehet. Hogy ennyire képes lehetek szeretni. És ennek a szeretetnek kivételesen semmi köze ahhoz, hogy előszeretettel nevezem szerelemnek azt, amit egyébiránt a hölgy iránt érzek. Nem, ez ettől független szeretet. Ez olyan szeretet, hogy esténként mosolyt csal az arcomra, ha rá vagy a beszélgetéseinkre gondolok. Hogy teljesen másképp viselkedem, ha vele vagyok – sokkal... emberibb vagyok. Sokkal önfeledtebb. Sokkal boldogabb. Boldog vagyok, hogy az életemben tudhatom őt. De ezeket én képes vagyok a szerelemtől függetlenül érezni valaki iránt. (Illetve most már tudom, hogy erre is képes vagyok. Eddig azt hittem, ez mind velejár a szerelemmel... erre most kiderült, hogy a szerelemtől függetlenül is lehet ennyire szeretni valakit. Tök jó!) Sőt, tovább megyek: nem hittem, hogy annyira lehet szeretni valakit, mindentől függetlenül, hogy maga a tudat, hogy ki akar menni Angliába – akár csak három hónapra, akár határozatlan időre, ilyen tekintetben nekem aztán zaksó! –, megríkasson! És mikor azt mondom, megríkat, azt úgy értem, hogy háromnegyed órán keresztül igyekeztem a lehető legnagyobb kussban zokogni előbb a könyvem fölött, amit olvastam (és csodák-csodája, pont ez volt ott is a gyújtópontban), majd pedig a párnámba, mindezt úgy, hogy közben az öcsém mellettem számítógépezik, tehát tényleg egy rohadt nyüszítést sem engedhettem meg magamnak! Még a légzésemre is muszáj voltam odafigyelni, hogy tartsam az eredeti, szabályos ütemet. Gyerekek, marha nehéz ennyire odafigyelni, miközben legszívesebben a földön ülve csapkodva tombolnál, hogy "Ez nem lehet igaz!" ...
Természetesen felmerült opcióként, hogy kísérjem ki, mert együtt mégiscsak jobb egy ilyen kalandnak nekiugrani. De... hogy maradéktalanul őszinte legyek mindenekelőtt magammal, és rögtön utána persze Veletek: kétlem, hogy képes lennék erre. Hogy csak barátként kimenjek vele. Mert hátrahagyni ezt az országot, annyira nem vágna földhöz. Az sokkal inkább, hogy vele menjek ki, annak biztos tudatában, hogy úgyse lehet köztünk semmi, miközben én garantáltan ezt remélném ettől az utazástól. Hogy ha már egymásra vagyunk utalva, akkor talán más fénytörésbe kerülnek a dolgok... és én is. De így nekiindulni mindenkivel szemben szemétség, nem? És akkor tessék, íme a nap második kérdése: Ti képesek volnátok így kimenni, és szigorúan csak barátként jelen lenni? Nem reménykedni, nem próbálkozni, és végül emelt fővel elviselni, ha a számításotok – ismételten – nem úgy sül el, ahogy terveztétek?
Én nem. Pedig szeretném. Szeretném, ha képes lennék rá, ha lennék ennyire érett és ennyire férfi. De egyelőre még nem vagyok. Pedig szeretnék az lenni. És legalább ennyire szeretnék kimenni és szerencsét próbálni. És külön öröm lenne, ha vele. De az ismert feltételekkel együtt pillanatnyilag elképzelhetetlennek tartom. Persze, tudom, addig még van egy kis időm, még változhat a felfogásom, a hozzáállásom... de ennyire azért nem bízom saját magam ugrásszerű fejlődésében.
Viszont, ha ezt veszem alapul, akkor teljesen jogos, hogy a koromra hivatkozva lettem elutasítva. Függetlenül attól, hogy a viselkedésem, érzésem szerint, messze túlmutat a kortársaimén. Általában legalábbis. Mert azzal még én magam is tisztában vagyok, hogy ez, amit most csinálok, hihetetlenül gyermeteg. Ha tényleg annyira különböznék a kortársaimtól, akkor férfi módjára, csendben szenvednék, nem plénum előtt. De mindösszesen két napig ment a csendben szenvedés. Miután tegnap eljutottam arra a(z egyébiránt tudom, hogy téves) végkövetkeztetésre, hogy férfiként nem voltam megfelelő. Mert hogy tisztában vagyok vele, hogy mi mindent tudok nyújtani egy kapcsolatban. És ezt, ha nem is tételesen és vázlatpontokba szedve, de azért elmondtam... próbáltam bizonyítani is (néha, khm... nem a legjobb módszerekkel, ezt elismerem), ennek ellenére végül odafutott ki a dolog, hogy a korom többet jelent, mint én magam. Hogy mindaz a jó, amire képes volnék, ami bennem lakozik (persze, a hibáimmal is tisztában vagyok, sőt... véleményem szerint én látom csak tisztán őket!), mégsem bizonyult elég jónak ahhoz, hogy érdemesnek találtassak. És hiába lett elmondva, hogy nem így van, és eszembe se jusson ezt érezni, ezt levonni az egészből... én mégis erre jutottam. Mert, ha valóban bírok azokkal a tulajdonságokkal, amiket egyrészt én elsoroltam, másrészt a hölgyemény... akkor tanácstalanul állok a tény előtt, hogy mindezek ellenére sem...
És akkor ez legyen is a végszó. Illetve, inkább egy pár kérdéssel zárjunk, tehát: akkor most a XXI. századi ember tényleg olyan mérhetetlenül felvilágosult, mint hiszi – vagy még mindig a régi, bigott szokások, elképzelések és felfogások rabjai vagyunk? Mennyire igaz a mondás, hogy "Szerelemben és háborúban mindent szabad!"? Mi fér bele a "minden" kategóriájába?
Ennek szellemében kérdésem: hogy állunk a kor-kérdéssel így a XXI. században?
Mert nekem 16 évesen is volt már 26 éves barátnőm, akivel kölcsönösen szerettük egymást. Előzőleg mindketten éltünk már meg csalódásokat, és nem csak hogy úgy tűnt, hogy ez most más lesz, de lépte-nyomon "bizonyítottuk" is, hogy ez most más! (Mellékesen megjegyezném: utálom ezt a szót, legalábbis kapcsolatban. Senkinek semmit sem kell(ene) bizonyítania. Ez vagy jön vagy nem. Ha nem jön, akkor pech, de akkor "Te jobbra, én balra, ne raboljuk egymás idejét!")
Mondjuk, végeredményét tekintve annyira mégsem volt működőképes, mert közel egy év és kisebb-nagyobb viharok után mégis csak szétmentünk, immáron végleg, de amikor szerettük egymást, akkor nagyon szerettük egymást. Már-már fanatikusan. És mindentől függetlenül én kellemes emlékként őrzöm ezt az időszakot. Úgy vagyok vele ugyanis, hogy ez az élmény, ez a tapasztalat ugyanúgy hozzájárult a személyiségem fejlődéséhez, és bizton állíthatom, ma kevesebb lennék és garantáltan nem ugyanaz a személy, aki most vagyok, ha nem lett volna szerencsém ehhez a kivételes nőhöz.
Sosem értettem egészen, hogy lehet még mindig létjogosultsága annak a merev, konvencionalista felfogásnak, miszerint a szerelem korhoz van kötve. Illetve, pontosítok: hogy megfelelő korhoz van kötve. Véleményem szerint a szerelmet és a szerelmest a maga szintjén kell tudni kezelni. Senkinek sem kell bemutatnom a koruknál érettebb kamaszokat vagy a lélekben még mindig huszonéves negyveneseket, igaz? Akkor kérdem én, miért veri ki a biztosítékot, ha egy korombeli ifjú (jelzem: 19 éves vagyok) beleszeret egy nála 8 évvel idősebb, fiatal hölgybe?
Kedveseim, 3 éve nem voltam szerelmes. De tényleg! Ez alatt a 3 év alatt EGYSZER volt olyan, hogy valakit elég vonzónak találtam, de csak vonzónak!, ahhoz, hogy tegyek valami kísérletet egy... erkölcsileg kifogásolhatót, de számomra mindképpen előrelépést jelentőt. Igaz, végül az sem jött össze. Azért mondom el, hogy érezzétek a dolog súlyát.
Válogatós vagyok, nem kicsit! Nálam keresztül jutni a rostán, hogy érdemesnek találjak valakit arra, hogy feladjam érte a saját szabályaimat, és kivételesen ember legyek és sebezhető egy másik ember előtt... Ezt elérni nálam lassanként a lehetetlennel határos. Viszont, ha valakinek sikerül, abba óhatatlanul beleszeretek. Sajnos ez van. És igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egyesek számára nem örvendetes tényállás, hogy akár teherszámba is mehetek, de én ezen, ha belepusztulok sem tudok változtatni. Legalábbis egykönnyen és egyhamar nem.
De őszintén: nem is akarok! Mindjárt meg is indoklom, miért nem. Talán... túlzónak és drámainak hathat a következő állításom, de nekem csak úgy megy ez a másikon túllépős játék, ha az illetőt elveszítem egy időre. Ha... megszűnik számomra létezni. Csak így tudom újragondolni, hogyan férhet bele az illető az életembe úgy, hogy pillanatnyilag egészen egyértelműen nem a barátom, mert többet érzek iránta. Viszont még inkább magától értetődik, hogy nem a szerelmem, elvégre visszautasított. Nyilván ti is ismeritek a közkeletű "viccet", miszerint "Megdölgött a kutyád, de megtarthatod!". Frappáns, komolyan mondom. Rendszerint nem szoktam élni a lehetőséggel. Sőt, eleddig éltem már meg annyi visszautasítást, hogy még mielőtt megteszik az ominózus ajánlatot, körbe kerítve a "Te helyes/ aranyos/ kedves fiú vagy..." dumával és hasonszőrű társaival; szóval én még ez előtt szoktam lépni, hogy, "Igen, köszönöm, tisztában vagyok vele, nincs szükségem rá, hogy te is elmondd, hello!"
De mi olyankor a teendő, ha az illető, aki már egyértelműen nem a barátod, de nem is lesz soha a szerelmed, túl fontos neked? Ha képtelen vagy kiállni a gondolatát, hogy elveszítsd, akármilyen rövid időre és akármilyen, egyébiránt jól igazolt, szándékkal?
Én komolyan nem hittem volna, hogy valaha ennyire közel kerülhet hozzám valaki. Hogy ennyire fontos lehet. Hogy ennyire képes lehetek szeretni. És ennek a szeretetnek kivételesen semmi köze ahhoz, hogy előszeretettel nevezem szerelemnek azt, amit egyébiránt a hölgy iránt érzek. Nem, ez ettől független szeretet. Ez olyan szeretet, hogy esténként mosolyt csal az arcomra, ha rá vagy a beszélgetéseinkre gondolok. Hogy teljesen másképp viselkedem, ha vele vagyok – sokkal... emberibb vagyok. Sokkal önfeledtebb. Sokkal boldogabb. Boldog vagyok, hogy az életemben tudhatom őt. De ezeket én képes vagyok a szerelemtől függetlenül érezni valaki iránt. (Illetve most már tudom, hogy erre is képes vagyok. Eddig azt hittem, ez mind velejár a szerelemmel... erre most kiderült, hogy a szerelemtől függetlenül is lehet ennyire szeretni valakit. Tök jó!) Sőt, tovább megyek: nem hittem, hogy annyira lehet szeretni valakit, mindentől függetlenül, hogy maga a tudat, hogy ki akar menni Angliába – akár csak három hónapra, akár határozatlan időre, ilyen tekintetben nekem aztán zaksó! –, megríkasson! És mikor azt mondom, megríkat, azt úgy értem, hogy háromnegyed órán keresztül igyekeztem a lehető legnagyobb kussban zokogni előbb a könyvem fölött, amit olvastam (és csodák-csodája, pont ez volt ott is a gyújtópontban), majd pedig a párnámba, mindezt úgy, hogy közben az öcsém mellettem számítógépezik, tehát tényleg egy rohadt nyüszítést sem engedhettem meg magamnak! Még a légzésemre is muszáj voltam odafigyelni, hogy tartsam az eredeti, szabályos ütemet. Gyerekek, marha nehéz ennyire odafigyelni, miközben legszívesebben a földön ülve csapkodva tombolnál, hogy "Ez nem lehet igaz!" ...
Természetesen felmerült opcióként, hogy kísérjem ki, mert együtt mégiscsak jobb egy ilyen kalandnak nekiugrani. De... hogy maradéktalanul őszinte legyek mindenekelőtt magammal, és rögtön utána persze Veletek: kétlem, hogy képes lennék erre. Hogy csak barátként kimenjek vele. Mert hátrahagyni ezt az országot, annyira nem vágna földhöz. Az sokkal inkább, hogy vele menjek ki, annak biztos tudatában, hogy úgyse lehet köztünk semmi, miközben én garantáltan ezt remélném ettől az utazástól. Hogy ha már egymásra vagyunk utalva, akkor talán más fénytörésbe kerülnek a dolgok... és én is. De így nekiindulni mindenkivel szemben szemétség, nem? És akkor tessék, íme a nap második kérdése: Ti képesek volnátok így kimenni, és szigorúan csak barátként jelen lenni? Nem reménykedni, nem próbálkozni, és végül emelt fővel elviselni, ha a számításotok – ismételten – nem úgy sül el, ahogy terveztétek?
Én nem. Pedig szeretném. Szeretném, ha képes lennék rá, ha lennék ennyire érett és ennyire férfi. De egyelőre még nem vagyok. Pedig szeretnék az lenni. És legalább ennyire szeretnék kimenni és szerencsét próbálni. És külön öröm lenne, ha vele. De az ismert feltételekkel együtt pillanatnyilag elképzelhetetlennek tartom. Persze, tudom, addig még van egy kis időm, még változhat a felfogásom, a hozzáállásom... de ennyire azért nem bízom saját magam ugrásszerű fejlődésében.
Viszont, ha ezt veszem alapul, akkor teljesen jogos, hogy a koromra hivatkozva lettem elutasítva. Függetlenül attól, hogy a viselkedésem, érzésem szerint, messze túlmutat a kortársaimén. Általában legalábbis. Mert azzal még én magam is tisztában vagyok, hogy ez, amit most csinálok, hihetetlenül gyermeteg. Ha tényleg annyira különböznék a kortársaimtól, akkor férfi módjára, csendben szenvednék, nem plénum előtt. De mindösszesen két napig ment a csendben szenvedés. Miután tegnap eljutottam arra a(z egyébiránt tudom, hogy téves) végkövetkeztetésre, hogy férfiként nem voltam megfelelő. Mert hogy tisztában vagyok vele, hogy mi mindent tudok nyújtani egy kapcsolatban. És ezt, ha nem is tételesen és vázlatpontokba szedve, de azért elmondtam... próbáltam bizonyítani is (néha, khm... nem a legjobb módszerekkel, ezt elismerem), ennek ellenére végül odafutott ki a dolog, hogy a korom többet jelent, mint én magam. Hogy mindaz a jó, amire képes volnék, ami bennem lakozik (persze, a hibáimmal is tisztában vagyok, sőt... véleményem szerint én látom csak tisztán őket!), mégsem bizonyult elég jónak ahhoz, hogy érdemesnek találtassak. És hiába lett elmondva, hogy nem így van, és eszembe se jusson ezt érezni, ezt levonni az egészből... én mégis erre jutottam. Mert, ha valóban bírok azokkal a tulajdonságokkal, amiket egyrészt én elsoroltam, másrészt a hölgyemény... akkor tanácstalanul állok a tény előtt, hogy mindezek ellenére sem...
És akkor ez legyen is a végszó. Illetve, inkább egy pár kérdéssel zárjunk, tehát: akkor most a XXI. századi ember tényleg olyan mérhetetlenül felvilágosult, mint hiszi – vagy még mindig a régi, bigott szokások, elképzelések és felfogások rabjai vagyunk? Mennyire igaz a mondás, hogy "Szerelemben és háborúban mindent szabad!"? Mi fér bele a "minden" kategóriájába?
S. C. Stephensen – Esztelen
Időközben ezt is sikerült abszolválni és elolvasni, szóval most erről is pár szót...
Mindenek előtt emeljük ki: ennyi elgépeléssel rég nem találkoztam. És nem csak a klasszikus hibák csúsztak be, hanem olyanok is, amelyeket egy jó lektornak- és/vagy szerkesztőnek azonnal ki kell(ene) szúrnia. Könyörgöm, olyan hibákat azért mégse hagyjunk már bent, mint pl. -ban rag helyett -bam. Ezek azok az apró kis nüanszok, amiken magamban felsikítok.
Alapból nem értem, hogy női írót miért pasi fordít? Én nem akarok önmagam ellen felszólalni (pláne nem olyan hosszan, mint valószínűleg sikerülni fog), de köztudott, hogy a férfi írók és fordítók gyérebb munkát végeznek, mint a nők. Egyáltalán: teljesen máshonnan közelítjük meg a dolgokat. Értelemszerűen egy pasi nem fog akkora figyelmet szentelni a leíró jelenetek választékos lefordítására, mint egy nő. A pasik ennél... praktikusabban vannak bekötve. És ez látszott is a fordításból: egy oldalon belül háromszor fordul elő, és szinte egymás alatt (igaz, vagy hat sorral lejjebb) egy kifejezés?! Oké, nyugodtan lehet rám kígyót-békát hányni, de én ettől akkor is falnak megyek! Miért csak én izzadok vért írás közben, hogy lehetőleg egy oldalon maximum kétszer használjam ugyanazt az igét, és ha harmadjára akarom, akkor lehetőleg hasonló jelentésű, de más szót használjak? Leírásnál ugyanez! Dafke se vagyok hajlandó harmadjára leírni pl. azt, hogy "kávébarna"... vagy nem írom le harmadjára, vagy kiizzadok magamból egy másik jelzőt, ami lefedi a kávébarnát.
Arról már nem is szólva, hogy nekünk férfiaknak általában messze elmarad a szókincsünk a nőkétől. Jelesül: mi nem tudunk megkülönböztetni hatféle zöldet. A zöld, az zöld. Én is csak addig jutok, hogy fazöld, fűzöld, méregzöld... és ami ebbe a háromba nem esik bele, az zöld. Ugyanígy a többi színnel vagy az érzelem kifejezéssel. Mi férfiak elég suták vagyunk e téren az életben is, de írásban..! És ez hatványozottan tetten érhető akkor, ha női karaktert próbálunk megszólaltatni. Számomra egyszerűen botrány, hogy volt képes a fordító ennyire... egyszerű, szegényes és silány érzelmi töltetű szavakat egy női szereplő szájába adni. Életemben nem olvastam még úgy olyan szöveget, amiben előfordul, hogy XY mennyire szexi, hogy utána ne fejtsék ki, miért. Általában olyan jelzők jelenlétéhez szoktam ilyenkor, mint igéző, markáns, karakteres, szép metszésű, és még sorolhatnám... Ebben a könyvben ezt nem igazán kaptam meg. Ritkán merészkedtünk túl a "szexi" és "érzéki" vonzáskörén.
Na, fordítói hanyagságot kitárgyaltuk...
Ami már a szerző hibája: sablonos és agyoncsépelt az elképzelés. Egy rock sztár elhódítja a barátjától annak mindaddig becsületes és hűséges barátnőjét? Tizenkettő egy tucat. A lány őrlődik a helyes és a kívánt viselkedés, férfiak közt. Megint csak tizenkettő egy tucat. Nagy, drámai választó jelenet(ek)? Hadd ne ismételjem magam...
Ettől függetlenül elolvastam és élveztem, mert volt benne valami megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami végett kénytelen voltam. Ráadásul, bizonyos jelenetek egy az egyben átültethetőek voltak jelen helyzetemre, éppen ezért ezeket az oldalakat szabályosan faltam, mert abban reménykedtem, hogy egyfajta megoldást kínálnak majd a kérdéseimre, tanácstalanságomra... természetesen nem tették :D Pontosan úgy és oda futottak ki, mint amire számítottam, így nem szolgáltak segítségül. (Erről egyébiránt bővebben egy következő bejegyzésben ;) nem lesz szép... aki sírós kedvében van/lesz, inkább el se olvassa!)
Mindent egybevetve mégis azt kell mondanom, megéri elolvasni. Csupa klisével fogunk találkozni olvasás közben, pontosan tudjuk, mi lesz a végkimenetel, mégis olvastatja magát. Én leginkább azért olvastam végig, mert kíváncsi voltam, hogy tényleg igazam lesz-e. Igazam lett :)
Szóval, reménytelenül romantikus lelkületűek, ez a könyv nektek íródott, ajánlom hát figyelmetekbe! :D De annak is jó "kis" olvasmány, aki csak öklendezni akar a nyáladzás fölött :D Efölött aztán kiélhetitek magatokat, barátaim! :D
Mindenek előtt emeljük ki: ennyi elgépeléssel rég nem találkoztam. És nem csak a klasszikus hibák csúsztak be, hanem olyanok is, amelyeket egy jó lektornak- és/vagy szerkesztőnek azonnal ki kell(ene) szúrnia. Könyörgöm, olyan hibákat azért mégse hagyjunk már bent, mint pl. -ban rag helyett -bam. Ezek azok az apró kis nüanszok, amiken magamban felsikítok.
Alapból nem értem, hogy női írót miért pasi fordít? Én nem akarok önmagam ellen felszólalni (pláne nem olyan hosszan, mint valószínűleg sikerülni fog), de köztudott, hogy a férfi írók és fordítók gyérebb munkát végeznek, mint a nők. Egyáltalán: teljesen máshonnan közelítjük meg a dolgokat. Értelemszerűen egy pasi nem fog akkora figyelmet szentelni a leíró jelenetek választékos lefordítására, mint egy nő. A pasik ennél... praktikusabban vannak bekötve. És ez látszott is a fordításból: egy oldalon belül háromszor fordul elő, és szinte egymás alatt (igaz, vagy hat sorral lejjebb) egy kifejezés?! Oké, nyugodtan lehet rám kígyót-békát hányni, de én ettől akkor is falnak megyek! Miért csak én izzadok vért írás közben, hogy lehetőleg egy oldalon maximum kétszer használjam ugyanazt az igét, és ha harmadjára akarom, akkor lehetőleg hasonló jelentésű, de más szót használjak? Leírásnál ugyanez! Dafke se vagyok hajlandó harmadjára leírni pl. azt, hogy "kávébarna"... vagy nem írom le harmadjára, vagy kiizzadok magamból egy másik jelzőt, ami lefedi a kávébarnát.
Arról már nem is szólva, hogy nekünk férfiaknak általában messze elmarad a szókincsünk a nőkétől. Jelesül: mi nem tudunk megkülönböztetni hatféle zöldet. A zöld, az zöld. Én is csak addig jutok, hogy fazöld, fűzöld, méregzöld... és ami ebbe a háromba nem esik bele, az zöld. Ugyanígy a többi színnel vagy az érzelem kifejezéssel. Mi férfiak elég suták vagyunk e téren az életben is, de írásban..! És ez hatványozottan tetten érhető akkor, ha női karaktert próbálunk megszólaltatni. Számomra egyszerűen botrány, hogy volt képes a fordító ennyire... egyszerű, szegényes és silány érzelmi töltetű szavakat egy női szereplő szájába adni. Életemben nem olvastam még úgy olyan szöveget, amiben előfordul, hogy XY mennyire szexi, hogy utána ne fejtsék ki, miért. Általában olyan jelzők jelenlétéhez szoktam ilyenkor, mint igéző, markáns, karakteres, szép metszésű, és még sorolhatnám... Ebben a könyvben ezt nem igazán kaptam meg. Ritkán merészkedtünk túl a "szexi" és "érzéki" vonzáskörén.
Na, fordítói hanyagságot kitárgyaltuk...
Ami már a szerző hibája: sablonos és agyoncsépelt az elképzelés. Egy rock sztár elhódítja a barátjától annak mindaddig becsületes és hűséges barátnőjét? Tizenkettő egy tucat. A lány őrlődik a helyes és a kívánt viselkedés, férfiak közt. Megint csak tizenkettő egy tucat. Nagy, drámai választó jelenet(ek)? Hadd ne ismételjem magam...
Ettől függetlenül elolvastam és élveztem, mert volt benne valami megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami végett kénytelen voltam. Ráadásul, bizonyos jelenetek egy az egyben átültethetőek voltak jelen helyzetemre, éppen ezért ezeket az oldalakat szabályosan faltam, mert abban reménykedtem, hogy egyfajta megoldást kínálnak majd a kérdéseimre, tanácstalanságomra... természetesen nem tették :D Pontosan úgy és oda futottak ki, mint amire számítottam, így nem szolgáltak segítségül. (Erről egyébiránt bővebben egy következő bejegyzésben ;) nem lesz szép... aki sírós kedvében van/lesz, inkább el se olvassa!)
Mindent egybevetve mégis azt kell mondanom, megéri elolvasni. Csupa klisével fogunk találkozni olvasás közben, pontosan tudjuk, mi lesz a végkimenetel, mégis olvastatja magát. Én leginkább azért olvastam végig, mert kíváncsi voltam, hogy tényleg igazam lesz-e. Igazam lett :)
Szóval, reménytelenül romantikus lelkületűek, ez a könyv nektek íródott, ajánlom hát figyelmetekbe! :D De annak is jó "kis" olvasmány, aki csak öklendezni akar a nyáladzás fölött :D Efölött aztán kiélhetitek magatokat, barátaim! :D
Szerej Kuznyecov – Pillangóbőr
Nem is igazán tudom, mit mondhatnék a könyvről... már persze, túl azon, hogy eszméletlenül beteg! Anno azt hittem, Chelsea Cane A fúria c. könyve után már nem érhetnek meglepetések, de lám, mégis. Én ennyire még nem voltam rosszul egy könyv olvasása közben, gyermekeim az Úrban!
Ettől függetlenül persze csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla, mert hihetetlen jól megszerkesztett a szöveg!
Hova tovább, legnagyobb bánatomra, nem volt félregépelésektől mentes. Összesen 3 elgépelést számoltam össze. Négyet, ha a hátsó borítón lévő szöveget is beleszámolom (az viszont durván bántotta a szemem, míg a másik háromra azt mondom: megesik. Tényleg klasszikus elütések voltak, gyakorlott olvasó talán észre se veszi, rutinból azt olvassa, "amire a költő gondolhatott". Én is gyakorlott olvasó vagyok, természetesen tudom, mire gondolhatott a költő, de ettől függetlenül hihetetlenül kekec egy természetem van, így természetesen szóvá teszem :D )
Ami a leginkább letaglózott, az az úgy nevezett BDSM szubkultúra profán, minden szégyenérzettől mentes bemutatása. Tisztában voltam vele, hogy ez létezik, s hogy meglepően sokan csak ennek révén élik meg a gyönyört a szex terén, de... őszintén nem hittem volna, hogy van olyan ember, aki ezt ilyen nyíltan bevállalja. Persze, lehet, hogy ez csak a jéghegycsúcsa, és igazából csak egy apró részlete tárult fel előttem, de én még ehhez is túlzottan szemérmes vagyok. Én egy sima romantikus könyvet is pironkodva és szemlesütve olvasok végig, mikor olyan részhez érünk, nem hogy egy BDSM jelenetet! O.o
De el kell ismernem, hogy a maga nyersességével és brutalitásával páratlant alkotott Kuznyecov. Épp csak... nem mindenkinek el- és befogadható ez a fajta művészet. Viszont őszintén és tiszta szívvel ajánlom mindenkinek, aki meg akarja ismerni önmaga határait. Mindenkinek, aki el akar borzadni. Mindenkinek, aki tisztába akar kerülni vele, hogy nem egy idilli világban élünk, hanem ezek a "szörnyűségek" tényleg hétköznapi dolgok. Olyannyira hétköznapiak, hogy lám, könyvben is meg lehet örökíteni. És úgy gondolom, éppen ez az egyik legszebb az irodalomban. Hogy szavak útján visszavonhatatlanul megörökít valamit. Nyoma marad egyrészt papíron... másrészt minden olvasóban. Mert ez nem egy olyan könyv, amit a későbbiekben úgy teszel fel a polcra, hogy a gerincét meglátva ne futna végig a hideg a hátadon!
Ettől függetlenül persze csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla, mert hihetetlen jól megszerkesztett a szöveg!
Hova tovább, legnagyobb bánatomra, nem volt félregépelésektől mentes. Összesen 3 elgépelést számoltam össze. Négyet, ha a hátsó borítón lévő szöveget is beleszámolom (az viszont durván bántotta a szemem, míg a másik háromra azt mondom: megesik. Tényleg klasszikus elütések voltak, gyakorlott olvasó talán észre se veszi, rutinból azt olvassa, "amire a költő gondolhatott". Én is gyakorlott olvasó vagyok, természetesen tudom, mire gondolhatott a költő, de ettől függetlenül hihetetlenül kekec egy természetem van, így természetesen szóvá teszem :D )
Ami a leginkább letaglózott, az az úgy nevezett BDSM szubkultúra profán, minden szégyenérzettől mentes bemutatása. Tisztában voltam vele, hogy ez létezik, s hogy meglepően sokan csak ennek révén élik meg a gyönyört a szex terén, de... őszintén nem hittem volna, hogy van olyan ember, aki ezt ilyen nyíltan bevállalja. Persze, lehet, hogy ez csak a jéghegycsúcsa, és igazából csak egy apró részlete tárult fel előttem, de én még ehhez is túlzottan szemérmes vagyok. Én egy sima romantikus könyvet is pironkodva és szemlesütve olvasok végig, mikor olyan részhez érünk, nem hogy egy BDSM jelenetet! O.o
De el kell ismernem, hogy a maga nyersességével és brutalitásával páratlant alkotott Kuznyecov. Épp csak... nem mindenkinek el- és befogadható ez a fajta művészet. Viszont őszintén és tiszta szívvel ajánlom mindenkinek, aki meg akarja ismerni önmaga határait. Mindenkinek, aki el akar borzadni. Mindenkinek, aki tisztába akar kerülni vele, hogy nem egy idilli világban élünk, hanem ezek a "szörnyűségek" tényleg hétköznapi dolgok. Olyannyira hétköznapiak, hogy lám, könyvben is meg lehet örökíteni. És úgy gondolom, éppen ez az egyik legszebb az irodalomban. Hogy szavak útján visszavonhatatlanul megörökít valamit. Nyoma marad egyrészt papíron... másrészt minden olvasóban. Mert ez nem egy olyan könyv, amit a későbbiekben úgy teszel fel a polcra, hogy a gerincét meglátva ne futna végig a hideg a hátadon!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)