Bejelentkezés

Nos, Kedveskéim...

Jáj, ez de borzasztóan hangzik, mintha valami aszott, nyolcvanéves mamika szólalna fel. Amiben úgy alapjáraton nincs baj. Amennyiben ezt nem egy húsz éves ficsúr szájából intézi.
   
Szóval: Kedves Mindenki, üdv újra!
   Rég volt, s tán igaz se volt, de egyszer valamikor még mintha leledztem volna az éterben, nem igaz? :)  
   Eltűnésemnek számos oka van, ezekről szeretnék egyrészt számot adni, másrészt egyszersmind beszámolni az engem ért megannyi impulzusról ebben a rengeteg időben.
   Először is hadd kezdjek egy végletekig koptatott klisével: szabályosan azt érzem, egy egész örökkévalóság eltelt, mióta utoljára találkoztunk! És ez borzasztó, ha engem kérdeztek. Előhozakodhatnék azzal, hogy meghalni se volt időm, nemhogy firkászni, de ez ebben a formájában nem volna igaz – annál is inkább, mert minden nap legalább egyszer tisztességgel meghaltam, ha másba nem, hát a munkába- és/vagy az önsajnálatba. Az utóbbi időben ugyanis mintha megzizzent volna a mélyen tisztelt nagyérdemű (most értsd: ügyfelek), kevesen is vagyunk mostanság, és a kevésből is akadnak szabadságolások, még kevesebb közt több őrültet elosztani értelemszerűen maga után vonzza, hogy egyrészt szabadidőből hirtelen nagyon kevés lesz, egy részét túlórákba ölöd; másrészt meg kedved és energiád is elmegy minden olyasmitől, ami gyakorlatilag saját lelkivilágod pátyolgatását szolgálná, mert annak örülsz, hogy végre kiszabadultál a mókuskerékből, és roboghatsz haza aludni!
   Legalábbis elviekben ez lenne a normális, nem igaz? Na, én teljesen abnormális vagyok – hördülnek a tömegek, harsan a röhögés, elvégre ezt eddig is tudtuk – , mert munka után én még nyakamba veszem a várost meg két szép lábamat, és megyek táncolni. Akarom mondani... már nem is tudom minek nevezzem. A lényeg: egy tánctanár ismerősöm mellett segédkeztem az utóbbi mintegy félévben, amolyan reprezentatív darab voltam, emellett szerfelett hasznos, mert vittem a szóló lányokat, mintha kötelező volna. (Az volt, jegyzem meg csöndesen...)
   Eleinte annyira szépen indult... Helyből több funkciósnak éltem meg ezt az Isten adta lehetőséget, mert egyrészt építhetem táncosi- és tánctanári karrierem, tapasztalatot és rutint szerezhetek, betekintést nyerhetek a fekete levesbe, hogy milyen is ez, hogy is kell ezt; másrészt meg – gondoltam én naiv – soha meg nem ismétlődő alkalom arra, hogy ismerősömmel (értsd Melinda, akiről egyébiránt már megemlékeztem e blog keretein belül) kapcsolatot építsek. Minek után olyan kapcsolatot, ami után áhítoztam volna, nem lehetett (ez többször értésemre lett adva, ideig-óráig tudtam is tartani magam hozzá), hát próbáltam valamilyet. Amolyan bizalmas barátosat, mert alkatilag alkalmas vagyok rá – fizikálisan és mentálisan egyaránt –, és mert ez a szerep jól áll, 20 évem volt tökélyre fejleszteni. Eddig legalábbis ezt a visszajelzést kaptam, hogy soha jobbat nálam, mert én aztán tényleg...
   Nos, ez az én-eszménykép lassanként romba dőlni látszott az elmúlt fél évben. Én ugyanis ahhoz szoktam, hogy:
1.) a kapcsolataimban (tök mindegy, milyen kapcsolat) én vagyok az irányító, mert én tudom, mit akarok, tudom, mit adhatok, és önkénytelenül is magamra vállaltam az... elosztó? Ez annyira furán hangzik. De a lényeg: akarva-akaratlan (inkább akarva) én feleltem azért, hogy a kapcsolat egyensúlyban legyen. Na már most, én jóhiszeműen abban a hitben leledztem, hogy ha már végre egy elviekben, és nem csak a nagykorúságnál fogva felnőtt nővel kezdek akármilyen kapcsolatba, akkor ezt a szerepkört nyugodtan mellőzhetem, sőt, tán még nekem kell majd felzárkóznom... Nem is tudom, hogy örüljek-e vagy sem annak, hogy ez végül nem így lett, mi több, ismételten belekényszerültem abba a pozícióba, hogy én legyek a rendfelelős.
Igen ám, csakhogy, és most jöve vala 2.) utólag ezt a pozíciót bevállalni nem épp hálás. Zökkenőmentesnek meg végképp nem mondanám, még mindig nyögöm/nyögjük az ezzel járó... khm, kellemetlenségeket. Én tényleg utálom a kapcsolati matekot, mert egyrészt rohadtul szubjektív (ennek bizonyítása egyébiránt többrendbelileg megvolt), másrészt, legyen az akármilyen kapcsolat, ha már matekozni kell, és effektív vezetni, hogy ki mit adott bele a közösbe, és abból mennyi járna vissza... na, azt ott ette meg a fene!
   És sajnos nekem az az érzésem, hogy ezt az egészet, velem együtt, épp ott eszi meg a fene. Én ugyanis a klasszikusan lelkizős, oda-vissza, elölről-hátulról, kívülről-belülről (mennyi jelző, nemde? tán még soknak is tűnik, de ebből látszik, hogy mennyire) átbeszélős fajta vagyok. Nekem szükségem van a kommunikációra, mert, mit tagadjuk, érzelmileg bizonyos pontjaim eléggé visszafejlődött állapotban vannak, míg mások kissé talán túlfejlődtek, egy biztos, nem illeszkedek az etalonba: lazán elsikkadok lényeges dolgok felett, míg piszlicsáré faszságokon (már elnézést) hónapokig vagyok képes rágni magam, és csak belehergelem magam a dologba, ahogy az már 6 hónapja folyamatosan megy.
   És én mindig is a nagy probléma megoldóként tekintettem magamra, és szentül hangoztattam, hogy nincs olyan, amivel ne tudnék megbirkózni egymagam – mással kiegészülve meg aztán meneküljön, ki-merre lát! Csakhogy most eljutottam arra a pontra, hogy nem érzem ennyire szenzációsnak magam. Igen is vannak korlátaim, és életem eddigi 20 évében az hajtott, hogy mit sem törődve velük új élményeket, tapasztalatokat szerezzek... most azonban azt érzem, hogy ennek a lukra futott kapcsolatnak a megmentése nem feladatom. Nem az én dolgom.
   Félreértés ne essék, maga a veszteség felismerése fáj. Talán jobban, mint eddig bármi. Elvégre, magányos óráimban (és lefekvés előtt gyakran és sok ilyen van) kizárólag ő jár a fejemben meg az, hogy ez az egész annyira másképp indult. Annyival... többnek ígérkezett. És most nem feltétlen arra gondolok, hogy hajthatatlanul és menthetetlenül, ész érvekre nem hallgatva a mai napig szerelemmel szeretem. Pusztán arra, hogy olyat éreztem vele, amit már nagyon régen: pezsgett a vérem, bizsergett a bőröm, mikor együtt múlattuk az időt, és kiéhezve vártam minden következő alkalmat, amikor újfent találkozhattunk, mert azt éreztem "Végre valaki, aki megért, aki legalább annyira kattant, mint én, és aki előtt nem kell magyarázkodnom vagy szégyenkeznem!"... Nos, utóbb e felvetésem többször megcáfolásra került. Számtalanszor éreztem azt, hogy én ehhez a kapcsolathoz, ehhez a nőhöz/emberhez/személyiséghez/lélekhez, hívjuk bárhogy, kevés vagyok, és szégyellnem kell azt a keveset ami vagyok és aki lenni tudok, amit nyújtani vagyok képes. És alighanem ezért jutottam odáig, hogy noha fáj szembenézni azzal, hogy tennem kéne valamit, különben elveszítem... mégsem tudok. Nem jó: mégsem akarok. Mert azt érzem, hogy minden eddigi próbálkozásommal egyetemben hiába való lenne. 
   Igen, én az a fajta ember vagyok, aki képes vizet hordani egy kútba, még akkor is, ha az a kút ad absurdum feneketlen vagy épp ellenkezőleg: rendre kicsordul belőle az a mennyiség, amit beletöltök. S noha lassan, de végül magam is belátom fáradozásaim értelmetlenségét. És ha én értelmetlennek ítélek valamit... én, a remény és a fáradhatatlan próbálkozás bajnoka... akkor lehet, hogy tényleg értelmetlen.
   Ennek ellenére ott motoszkál még bennem az érzés, és besózott meztelencsigaként haláltusáját vívva az utolsó szó jogán még mindig azt nyögdösi "Küzdj érte!"... de nem megy. Dacára annak, hogy valamelyik éjszaka jobb híján álomba sírtam magam a felismeréstől, hogy két dologtól félek igazán: elveszíteni őt, s elengedni.
   Az elvesztéstől épp azért, mert még mindig élénken él bennem a kép, hogy anno milyen elképzelésekkel vágtam bele ebbe a...barátságba..? Maradjunk a kapcsolat megnevezésnél, nálam az jóval tágabb fogalom. Szóval, ebbe a kapcsolatba messze nagyobb reményekkel vágtam bele. Annyival többet láttam bele, mint amivé vált. És valahol mélyen még mindig bízom benne, hogy ha még egy kicsit kiszenvedek, talán végre eljön a felívelés időszaka, ami majd elvezet abba a jóval többet tartalmazó álomképbe, melyet hajszolva belevágtam ebbe az egészbe.
   Az elengedéstől pedig azért félek, és sokkal, de sokkal jobban, mint az elvesztéstől, mert az elvesztés számomra egy passzív folyamat. Vagy a felek érdektelensége szüli a helyzetet, hogy elsodródnak egymástól, vagy pedig egyikük vagy másikuk akár véletlenül vagy kész akarva olyan helyzetet teremt, ami előidézi az elvesztést... Ezzel szemben számomra az elengedés egy sokkal aktívabb és fájdalmasabb folyamat, mert le kell mondani az álmokról, az eszményekről és magáról a személyről is, akit szeret az ember, s ezzel egyidejűleg magáról a szeretetről – legalábbis számomra, mert hogy hasonlóan mélyen még csak véletlenül sem érzek senki más iránt; nem véletlenül... Mindezt annak reményében, hogy ily módon nyert szabadságában a másik nem rohan el agyát hagyva tőlünk, hanem mégis mellettünk marad. De hogy őszinte legyek, én ebben nem igazán vagyok képes hinni és bízni... Hogy a másik félben nem bízom-e ennyire, esetlegesen a saját magamba vetett hit mutatkozik kevésnek ehhez, arról hosszasan lehetne értekezni, egy biztos: a végén én ugyanolyan kétségbeesett és tanácstalan lennék, mint most.
   Szóval... döntésre kéne jutni, hogy maradok-e az ismert, és számomra egyértelműen kellemetlen és nem kívánatos élethelyzetben; vagy pedig gondolok egy merészet, és vállalva az ezzel járó ismeretlent és ne adj Isten kellemetlenségeket, felépítek egy új életvitelt, melyből nem okvetlen zárom ki Melindát, csak... a helyére teszem őt az életemben. Ahogy azt már nagyon régen kellett volna.
   Viszont megmondom őszintén, jelen helyzetben nem igazán tudom elképzelni, hogy helyünk lenne egymás életében, akármilyen minőségben is. Annál is inkább, mert számára, olybá' tűnik, ismételten beköszöntött a szerelem egy előző udvarló képében, akiben pedig óhatatlanul (és egyébiránt teljesen érthető módon) mindinkább feszültséget generál a jelenlétem Melinda életében.
   Ennek szellemében én igyekszem is a minimumra szorítkozni a vele való érintkezés terén. Ezt viszont értelemszerűen ő viseli nehezen, és magától értetődő módon azzal azonosítja, hogy mindinkább igyekszem eltávolodni, elhatárolódni tőle, ami önmagában helytálló megállapítás, mert nem gondolom, hogy nekem jelen helyzetben különösebben a porondon kéne lennem; épp csak szótlanságom okát értelmezi teljesen félre. Újabb magyarázkodásokba bocsátkoznom irányában azonban teljesen felesleges, mivel eddig sem értettük meg egymást, rendre elbeszéltünk egymás mellett, valahányszor mindinkább széteső kapcsolatunk tisztázására és renoválására tettünk kísérletet.
   És akkor itt megint csak vissza lehet kötni arra, hogy nem érzem úgy, hogy nekem itt különösebben próbálkoznom, kaparnom kéne a megmentés érdekében, mert... hasztalannak, céltalannak és alapjában véve reménytelennek tetszik az ügy. Kivárni viszont egészen biztosan nem szeretném, hogy lecsengjenek az események, mert az nem stílusom. Határozottan nem az a fajta vagyok, aki csendben ülve várja, hogy ítéletet hozzanak a feje fölött.
   Más választásom azonban, úgy tűnik, nemigen mutatkozik...

Szar helyzet, na... Megszokni nem fogom, ez biztos. Megszökni meg nem fogok előle.