De, ahogy ezt minden rendes történetnél megszoktuk, kell egy kis felvezetés. Vagy, ha máshonnan akarom venni a kifejezést: egy kis előjáték, szóval tegyünk így.
Az egész, azt hiszem, múlthét pénteken kezdődhetett... Vicces, mert ha a pénteket tekintem kiindulási pontnak, akkor annyira furcsa és groteszk, hogy mi lett a végkimenetel. Pláne, hogy a végkifejlet gyakorlatilag már pénteken megmutatkozott, és azóta gyakorlatilag önálló életre kelt, és nem úgy tűnik, hogy a halálát fontolgatná. Hogy miről beszélek: szokásos pénteki csendélet, munka után teperés Melinda táncóráira. Ami már kevésbé volt szokásos, hogy hazaérvén rázott a hideg és vert a víz. Én meg magamban már csak röhögtem, mert egy vagy két nappal azelőtt megígértem Melindának, hogy történjék bármi – eltöröm a lábam vagy lázasan fetrengek otthon –, az óráira akkor is megyek! Kínomban röhögve írtam meg az SMS-t, hogy a láz bejött, remélem, a lábam időközben nem töröm el... Gyors zuhany, evészet, aztán hadd szóljon, irány a KÖKI!
Beértem, minden happy, hawaii dizsi, napfény, amit akartok! Sőt, amitől majdnem azzal a lendülettel hanyatt is vágtam magam: ahogy beértem, azt mondta "Gyere ide!", én meg kicsit ódzkodva, de közelebb léptem. Attól tartottam ugyanis, hogy kapok egy nyaklevest vagy valamit, mert miért ne... Még meg is kérdeztem, hogy "Csak most léptem be, mit sikerült csinálnom ez idő alatt?", mire csak fintorgott egyet, megerősítette a felhívást, miszerint "Csak gyere ide!", majd alig láthatóan mosolyogva a nyakamba vetette magát. Gyerekek, nem hazudok nektek, szerintem kemény fél percig álltam ott tanácstalanul, hogy "Akkor most mit is kéne csinálnom?", mindezt persze úgy, hogy könnyekig hatott a gesztus. Már csak azért is, mert azt hittem, hogy ez a fajta spontaneitás és érzelemnyilvánítási mód kihalt a kapcsolatunkból.
Persze, miután túltettem magam a kezdeti sokkon, szorosan magamhoz öleltem – de persze közel sem olyan szorosan, mint akartam volna. Vannak határok, amiket kénytelen vagyok betartani... Vagy legalábbis szerintem kénytelen vagyok. Mindjárt meglátjátok, miért emeltem ezt így ki külön.
Aztán a következő lényegesebb mementó már a hazaút volt. Együtt vágtunk neki egy másik tanítványával, Péterrel, aki, mint az utóbb kisült, szintén csepeli, így hát édes hármasban vágtuk fel magunkat a 151-re, laza huszonegynéhány perc várakozás (és Melinda gyrosának csücskének elfogyasztása) után. Természetesen már a buszmegállóban ment az egymásra hangolódás, Péter bevonása a mi kis közösségünkbe, aminek sajnos én csak azon módját találtam meg, hogy Melindáról osszak meg néhány talán nem túl hízelgő részletet, amíg ő a gyrosával vívott. Természetesen két falat között azért volt ereje néha-néha visszavágni. Persze tudom, hogy egyik-másik neki is rosszul esett, de kettőnk közt ezek a kis játszmák rendszeresek. Éppen ezért volt teljesen indokolatlan, hogy én egyszer csak besértődtem, mikor én kerültem terítékre, de volt egy pont, ahol az agyam ledobta az ékszíjat. Fogalmam sincs, miért... rendszerint jobban szoktam tolerálni, amikor elfajulnak a csipkelődéseink, de aznap este valamiért nem sikerült.
A lényeg, hogy a mintegy 45 perces útból legalább 20-at látványosan végigduzzogtam. Mindezt úgy, hogy Melinda még indulás előtt jelezte, hogy majd beszéde volna velem. Mikor Péterünk leszállt, jeleztem is, hogy érdeklődve hallgatom, hogy miről akart velem beszélni. Mire – így utólag belátom, teljesen érthetően – azt mondta, hogy felejtsem el, már nem lényeges. És éreztem rajta, hogy felindultan mondja mindezt, amit persze én sem hagytam szó nélkül, és felszólítottam, hogy legyen olyan jó, hogy ha már hazakísérem, akkor bökje ki, hogy miről akart velem beszélni. Na, miután Péter leszállt, gyakorlatilag ezt csináltuk. Vagdalkoztunk oda-vissza, mert ő azt akarta tudni, én min sértődtem meg ilyen látványosan, én még azt, hogy miről akart velem beszélni.
Végül sikerült annyit kinyögnöm, hogy már fogalmam sincs, újabban már nem is jegyzem meg ezeket, mindössze csak azt, hogy akkor, az adott pillanatban az elevenembe talál, és onnantól kezdve azon puffogok, hogy valakinek ez sikerült, holott micsoda védvonalaim vannak. Ő meg elmondta, hogy igazából csak örült a lehetőségnek, hogy végre egy kicsit kettesben lehetünk majd, beszélgethetünk, és kérdezhetne az új munkámról meg úgy általában rólam, mert mostanában úgy érzi, hogy kicsit eltűntem ilyen téren a kapcsolatunkból; de hogy a buszon előadott magánszámommal teljesen megöltem a hangulatot, és ő így erre képtelen. Erre meggondolatlanul kiszaladt a számon egy olyan megjegyzés, hogy tök jó, de attól, hogy én hülye vagyok és visszafogom magam, és nem mondok ki dolgokat, ha vele vagyok, attól még ő ne érezze magát feljogosítva arra, hogy ugyanilyen hülye legyen; időszakosan legalább az egyikünk funkcionáljon már normálisan ebben a barátságban!
A vicc az, hogy a megjegyzésemből mindössze az az egy részlet ütötte meg a fülét, hogy visszafogom magam, ha vele vagyok. A többi úgy hussant el a füle mellett, mintha soha ki sem mondtam volna, és ledorongolt, hogy pont ez az, amit nem akar! Hogy legyek vele őszinte és ne tartsak vissza semmit, mert ha elhallgatok előle valamit, akkor igazából pont azt nem éri el, amit szeretne: megismerni az igazi Mátét! Erre mindössze annyit tudtam reagálni, hogy egy darabig beharapott ajkakkal, látványosan más irányba pillogva, egyik lábamról a másikra átállva, helyenként dobolva próbáltam legalább annyira visszanyerni az önkontrollom, hogy ne sírjam el magam a következő megszólalásomnál. Végül, mikor úgy éreztem, sikerrel járt a művelet, azt hiszem hápogva csak annyit válaszoltam, hogy "Sajnálom, de ezen nem tudok segíteni"...
Végül mégis segítettem. Péntek este kb. fél tizenkettő és szombat hajnali fél egy között megfogalmaztam a levelet, amiben számba vettem mindazt, ami manapság az igazi Máté... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen ment. Már csak azért sem volt sétagalopp, mert... nekem rengeteg szabályom van, melyek révén megkönnyítem és elviselhetőbbé teszem a létezést. De a legfontosabb: senkinek nem adjuk ki magunkat, pláne nem tételesen összeszedve, hogy alkalmasint hova rúgjon, ha eredményeket akar elérni. Na, ezzel mégis homlok egyenest szembe mentem aznap éjszaka.
Mondanom sem kell, hogy szombaton effektív használhatatlan voltam, ami csak azért volt kicsit problémás, mert HázŐrző oktatáson azért legalább 80%-ban ott kellett volna lenni fejben ^^ 70 %, azért valahogy érzésem szerint mégiscsak sikerült. De mindentől függetlenül a szombat hajnalig "papírra vetettek" teljesen eluralkodtak rajtam. (Már csak ezért sem akartam színt vallani, mert tudtam, hogy onnantól számítva minimum 2 hét, amíg újra használható állapotba kerülök; ezt a luxust pedig a képzések közepette nem igazán engedhettem volna meg magamnak... :/ )
És, ugye már mindenki számára ismerős, hogy mikor már azt hinnénk, nincs hova fokozni, kiderül, hogy az addig tetőpontnak hitt szenvedés csak az előszobája volt annak, ami azután következik! Jó, talán kicsit túldramatizálom a dolgot... :D "Mindössze" arról volt szó, hogy éreztem, nyomottak vagyunk. Mindketten. Ezt persze fel lehet(ne) róni a betegség számlájára is... Épp csak... nem akarom itt kitaglalni annak a beszélgetésnek a mibenlétét, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy rohadtul nem csak a betegségről van szó. Lényeg a lényeg, hogy aztán természetesen kisült, hogy itt többről van szó. És akkor egyszeriben megértettem, mit ért Melinda azalatt, hogy marhára frusztráló, amikor nem mondok el (/ki) valamit. Amikor érzed, hogy ott feszíti a másikat a felszín alatt... de az egészet elintézi annyival, hogy ilyen állapotban hagyjad, majd elmondja, ha akarja. És csak ülsz ott sután, és tudod, hogy mit kéne tenned. De ugyanakkor a mit kéne tenned és a mire kértek kérdéskör meg totális ellentmondásban áll egymással, akkor van egy törtmásodperced döntést hozni – és ez az a helyzet, amikor tudod, hogy az lenne a legjobb, ha lenne egy harmadik opció, mert akármelyiket választod is a kettő közül, egyik se jó. Klasszikus két rossz közül a kisebbiket helyzet. De vajon melyik a kisebbik? Sose tudod meg, mert a másikat függőben hagytad.
Utálom az ilyet. És azt is legalább ennyire utálom, mikor Ő ilyen. De, most őszintén, milyen jogcímén kényszeríthetném rá, hogy mondja el..? Mikor én magam előtte két nappal játszottam el szinte teljesen hasonlót.
Na, és akkor mindezek tükrében a megvilágosodás tárgya: soha életemben nem fogalmaztam meg még tisztábban azt, amit érzek, mint a mai nap folyamán egy baráti beszélgetés során. Két szóban össze tudom nektek foglalni. Fekete lyuk. Amikor egy csillag önmagába roskad, és mindent elnyel a közelében. Na, valahogy így érzem magam mostanság én is. Szédítő, örvénylő feketeség, ami mindent magába szippant – a megsemmisülésbe.
A vicc az, hogy a megjegyzésemből mindössze az az egy részlet ütötte meg a fülét, hogy visszafogom magam, ha vele vagyok. A többi úgy hussant el a füle mellett, mintha soha ki sem mondtam volna, és ledorongolt, hogy pont ez az, amit nem akar! Hogy legyek vele őszinte és ne tartsak vissza semmit, mert ha elhallgatok előle valamit, akkor igazából pont azt nem éri el, amit szeretne: megismerni az igazi Mátét! Erre mindössze annyit tudtam reagálni, hogy egy darabig beharapott ajkakkal, látványosan más irányba pillogva, egyik lábamról a másikra átállva, helyenként dobolva próbáltam legalább annyira visszanyerni az önkontrollom, hogy ne sírjam el magam a következő megszólalásomnál. Végül, mikor úgy éreztem, sikerrel járt a művelet, azt hiszem hápogva csak annyit válaszoltam, hogy "Sajnálom, de ezen nem tudok segíteni"...
Végül mégis segítettem. Péntek este kb. fél tizenkettő és szombat hajnali fél egy között megfogalmaztam a levelet, amiben számba vettem mindazt, ami manapság az igazi Máté... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen ment. Már csak azért sem volt sétagalopp, mert... nekem rengeteg szabályom van, melyek révén megkönnyítem és elviselhetőbbé teszem a létezést. De a legfontosabb: senkinek nem adjuk ki magunkat, pláne nem tételesen összeszedve, hogy alkalmasint hova rúgjon, ha eredményeket akar elérni. Na, ezzel mégis homlok egyenest szembe mentem aznap éjszaka.
Mondanom sem kell, hogy szombaton effektív használhatatlan voltam, ami csak azért volt kicsit problémás, mert HázŐrző oktatáson azért legalább 80%-ban ott kellett volna lenni fejben ^^ 70 %, azért valahogy érzésem szerint mégiscsak sikerült. De mindentől függetlenül a szombat hajnalig "papírra vetettek" teljesen eluralkodtak rajtam. (Már csak ezért sem akartam színt vallani, mert tudtam, hogy onnantól számítva minimum 2 hét, amíg újra használható állapotba kerülök; ezt a luxust pedig a képzések közepette nem igazán engedhettem volna meg magamnak... :/ )
És, ugye már mindenki számára ismerős, hogy mikor már azt hinnénk, nincs hova fokozni, kiderül, hogy az addig tetőpontnak hitt szenvedés csak az előszobája volt annak, ami azután következik! Jó, talán kicsit túldramatizálom a dolgot... :D "Mindössze" arról volt szó, hogy éreztem, nyomottak vagyunk. Mindketten. Ezt persze fel lehet(ne) róni a betegség számlájára is... Épp csak... nem akarom itt kitaglalni annak a beszélgetésnek a mibenlétét, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy rohadtul nem csak a betegségről van szó. Lényeg a lényeg, hogy aztán természetesen kisült, hogy itt többről van szó. És akkor egyszeriben megértettem, mit ért Melinda azalatt, hogy marhára frusztráló, amikor nem mondok el (/ki) valamit. Amikor érzed, hogy ott feszíti a másikat a felszín alatt... de az egészet elintézi annyival, hogy ilyen állapotban hagyjad, majd elmondja, ha akarja. És csak ülsz ott sután, és tudod, hogy mit kéne tenned. De ugyanakkor a mit kéne tenned és a mire kértek kérdéskör meg totális ellentmondásban áll egymással, akkor van egy törtmásodperced döntést hozni – és ez az a helyzet, amikor tudod, hogy az lenne a legjobb, ha lenne egy harmadik opció, mert akármelyiket választod is a kettő közül, egyik se jó. Klasszikus két rossz közül a kisebbiket helyzet. De vajon melyik a kisebbik? Sose tudod meg, mert a másikat függőben hagytad.
Utálom az ilyet. És azt is legalább ennyire utálom, mikor Ő ilyen. De, most őszintén, milyen jogcímén kényszeríthetném rá, hogy mondja el..? Mikor én magam előtte két nappal játszottam el szinte teljesen hasonlót.
Na, és akkor mindezek tükrében a megvilágosodás tárgya: soha életemben nem fogalmaztam meg még tisztábban azt, amit érzek, mint a mai nap folyamán egy baráti beszélgetés során. Két szóban össze tudom nektek foglalni. Fekete lyuk. Amikor egy csillag önmagába roskad, és mindent elnyel a közelében. Na, valahogy így érzem magam mostanság én is. Szédítő, örvénylő feketeség, ami mindent magába szippant – a megsemmisülésbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése