Egy kis mentális befolyásoltság alatt íródik e bejegyzés. Konkrétan: Radics Gigi Vadonatúj érzése alatt.
Onnan indítsuk el ezt a történetet, hogy egyébiránt nem ugrom a magyar könnyűzenéért, mert... egyszerűen csak ellenérzéseim vannak vele kapcsolatban. De pillanatnyilag van vagy összesen 5 szám, amit önszántamból is hajlandó vagyok meghallgatni, tetszik és szeretem is. Hiába, no, fejlődőképes vagyok, vagy mi szösz :D
Na már most, folytatás: ma volt szerencsém egy kisebb fajta örömködésbe belefutni, amikor a délutános recepciós posztomon székeltem. Hazamenetele közben ugyanis Judit elbeszélgetett velem. Ő egy ügynökünk. Mint megtudtam, 1-es típusú ügynök, mert ő kizárólag a Generalinak köthet, így van nálunk alkalmazva, nem független partnerünk... Minden nap tanul valamit az ember, nemde? Na, kérem alássan a beszélgetés témája nem egyéb volt, mint a majdani kihelyezésem, miután betanultam az ügyfélszolgálatos teendőket. Egyöntetűen egyetértettünk abban, hogy mindkettőnk a Teréz körúti székházat kultiválná számomra mint későbbi munkahelyet... de ez sajnos nem rajtunk múlik. Ami inkább rajtunk múlik, és ami hihetetlenül jól esett, hogy Judit azért szeretné, mert egyrészt látja bennem a potenciált, látatlanban is be meri vállalni a rozsdást, hogy az én képességeimmel nem jelent majd számomra különösebb kihívást a meló, illetőleg – ami számomra letaglózóan jól esett – mert kedvel. Mint embert. Azért ez fontos, nem? Nekem mindenképpen.
Annál is inkább, mert nekem már rengeteg ember mondta, hogy kedvel vagy szeret, de zömüknél azt láttam-éreztem, hogy szigorúan csak a képességeim miatt. Ambiciózus és agilis vagyok, emellett megrögzött perfekcionista, amivel rendszerint csak a magam életét nehezítem, de a lényeg, hogy hihetetlenül a tökéletes munkavégzésre törekvő jellem vagyok; és, mint azt tudjuk, a kis emberek munkájából valaki odafent marha nagyot szakít. Úgy önmagában egy munkahelyen egyébiránt sanszos, hogy ezért kedveljék az embert. Ezzel alapjáraton nincs is semmi baj. Amennyiben honorálják. Épp csak ez utóbbi szokott minden formában elmaradni. Ezért is volt meglepő számomra, hogy a munkán kívül emberként kedvel és támogat engem valaki, aki kvázi nem ismer, csak annyit tud rólam, hogy én vagyok Kovács Máté, a recepciós, akit ad absurdum egy hang nélkül megbízhatunk azzal, hogy vegye át a csomagunkat vagy intézzen el nekünk valamit, mert megcsinálja. Összességében tehát elmondhatom, hogy hihetetlenül jól esett az a kis beszélgetés, valósággal megmelengette a szívemet.
Ami viszont már véleményem szerint szomorúbb, hogy rengeteg olyan ember létezik a munkán kívül, akik szintén csak a képességei miatt kedvelik/szeretik az embert. És ami még inkább szomorú: tele vagyunk ilyen kapcsolatokkal. Ti legalább annyira, mint én, csak tartok tőle, hogy Mindannyiunknak jobban esik tudomást sem venni az ilyenekről. Meg is mondom miért: az ilyen kapcsolat fel- és beismerése magunk felé együtt jár egy nem kívánatos tényezővel, nevezetesen azzal, hogy ilyenkor a saját szemünkben leszünk kevesebbek, ugyanis szembesülünk (szembesítjük magunkat) azzal a ténnyel, hogy pusztán csak problémamegoldók vagyunk mások életében, ezért "tartanak minket". Ritka ótvar érzés, nemde?
És akkor erre a csúfos felismerésre kvázi a semmiből érkezik egy olyan visszajelzés, aminek tükrében egyszeriben borul a világ – no meg a bili –, mert hirtelenjében belefutunk egy olyan emberbe, aki kivételesen önmagunkért szeret. Nekem a mai napra az én drága Melindám jutott erre a szerepkörre mint magánéletből vehető példa. Az utóbbi pár hétben, mióta effektív ügyfélszolgálaton kezdtem dolgozni, neki meg lassanként tényleges beindult a tánctanári biznisz, mert végre adódott neki a lehetőség, hogy ott hagyhatta a másik állását, mert olyan ajánlatot kapott és azóta főállásban tánctanárkodhat... szóval, azóta nekem egyre inkább az volt az érzésem, hogy elúszunk egymás mellett, mert ennél jobban már nem is térhetne el a beosztásunk, ennél fogva a rendelkezésre álló szabadidőnk is mindinkább összeegyeztethetetlenné vált. Én kis mafla meg az egyre ritkuló találkozásokból és beszélgetésekből arra a következtetésre jutottam, hogy ez a... barátság..? kapcsolat..? na, szóval ez ugyanarra a csúfos végre fog jutni, mégpedig záros határidőn belül, mint a többi ilyen jellegű kapcsolatom az életben: meredek felívelést követően kétszer olyan meredek leszálló pálya a semmibe. Aztán, láss csodát, mégse!
Úgy értem... még valamit nem árt tudni rólam: én egy hihetetlenül hülyén összerakott pali vagyok. Ebben nagy részt a saját ténykedésem is közre játszik, de a lényeg az, hogy bennem olyan merev szabályok és gátak alakultak ki, amiket ritkán és csak is kirívó esetekben, megfelelő indokkal lépek át. Egyszerűen azért, mert noha ezek a szabályok és elvek eléggé rugalmatlanná teszik a személyemet, de ugyanakkor olyan támaszt nyújtanak, aminek mentén sokkalta egyszerűbben tudom bonyolítani az életemet és a társaskapcsolataimat, mint a legtöbb ember – vagy a legtöbb ismerősöm. Attól, mondjuk, most tekintsünk el, hogy ez az utóbbi közel 2-3 hónapban marhára nem így van, és pillanatnyilag totálisan a feje tetején áll a világom :D De nagy általánosságban egyébként az egyszerűség, a tudatosság, a racionalitás és a szervezettség jellemzi a társas kapcsolataimat.
Na már most, kérem tisztelettel, ha már szó esett általánosságban a merev szabályaimról, mindjárt említsünk meg egyet, ugyanis aktuális a sorozatos újraértékelése: nem adom ki magam senkinek, és ennek keretében szélsőséges érzelemnyilvánításra sem ragadtatom magam. Ezt hogy kell értelmezni? Alapesetben úgy, hogy én a büdös életbe nem mondom azt senkinek, hogy szeretem. Nem szolgáltatok senki ember fiának támadási felületet, mert szeretni valakit, kötődni egy másik emberhez a külvilág szemében a gyengeség jele; olyan felület, amit akár csak megsuhintva is fájdalmat lehet okozni. Igen ám, csak hogy az utóbbi időben én ezzel homlok egyenest szembe mentem, és újra meg újra kvázi nevetség tárgyává tettem magam, mikor azt bizonygattam Melindának, hogy én mennyire szeretem (jelzem, ez egyébiránt a mai napig nem változott, illetőleg csak annyiban, hogy a "megállapodásunkban foglaltak alapján" nem fárasztom ezzel sem őt, sem pedig magamat. Mindenki tudja: olyan szekér után nem futunk, ami nem vesz fel... Pláne manapság, hogy van busz, troli, villamos, hév, vonat meg mi egyéb anyám kínja). És én naiv eleddig azt hittem, hogy e tekintetben valamelyest hasonlóságot mutatunk, mert, hogy őszinte legyek, ennyire nyílt és profán megnyilvánulást én még nem tapasztaltam felőle irányomban. Egy egyszerű szívecske a legváratlanabb és a legkevésbé indokolt helyzetben, és nekem végem volt. Odáig voltam meg vissza, és természetesen máris hülye poénkodással hárítottam a számomra felfoghatatlant. Mert az, hogy én lépte-nyomon bolondot csináltam magamból, illetőleg néha-néha még ma is hódolok ennek a hóbortomnak, hogy bebizonyítsam hogy szeretem... az egy dolog. (Hogy a bizonyításnak ki a célszemélye: Ő vagy én... az meg egy másik. Sem egyik, sem pedig másik dolog boncolgatása nem célszerű...) De én tényleg azt hittem, hogy ilyen egyszerű, szívmelengető és spontán szeretetmegnyilvánulást nekem még remélnem sem szabad részéről. Mert... valahol talán úgy gondolom, hogy a hallgatólagos "egyezménybe" ez sem fér bele..? Nem tudom. Tényleg nem tudom. De akkor is jól esett. Az érzés, hogy valakinek, hacsak egy múló pillanat erejéig is, de jelentesz valamit... hogy azon pillanat erejéig egyszeriben értelmet nyer és személyében testet ölt a "szívében hordoz" kifejezés... Egyfajta buta, gyermeteg reménnyel tölti el a szívemet. Hogy... én is jelentek valamit egy másik ember számára. Ha nem is sokat. De azt a keveset mindenképpen. És talán komolyan...
Hova tovább az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sosem akartam így érezni. Soha. Egészen kicsit korom óta tudtam, hogy én mindentől és mindenkitől független akarok lenni. Nem akartam függni senkitől és semmitől. Messze el akartam kerülni azt, hogy rengeteg emberhez hasonlóan külső forrásoktól tegyem függővé a tulajdon értékemet. De így, 19 éves, úgy mondd felnőtt fejjel azt kell mondjam, hogy jó érzés lenne tartozni valakihez. Mert noha szép dolog a barátság... de egy ponton túl kevés. Egy barátot éppen a barátság természetéből fakadóan nem szerethetsz úgy, mint azt az embert, akihez tartozni vágyódsz. Akit szeretni vágysz. Őszintén, igazán és mélyen szeretni. Persze, a jó barátság is pontosan ilyen: őszinte, igaz és mély... de számomra érzelmileg még mindig sekélyesebb érzés, mint mikor szabad akaratomból elköteleződöm valakinek a szeretete mellett. Mert onnantól kezdve az a személy kerül a gyújtópontba. Neki kell a gyújtópontba kerülnie! Persze nem betegesen fanatikus módon. De idővel ő válik életed alfájává és omegájává. Ő lesz az, akiben megtalálhatod a megnyugvást, a szeretetet, akiből erőt meríthetsz, akivel otthon érzed magad, függetlenül attól, hogy hol vagytok. Aki mellett teljességgel szabadnak érzed magad, aki előtt nem kell magyarázkodnod semmiért, mert pontosan tudja minden lépésed indíttatását – és aki mellől mérhetetlen szabadságod ellenére sem akarsz elszakadni (megint csak nem a beteges egymás nyakán lógás esetéről beszélünk; csak egy egyensúlyi állapotról). Talán butaság, és korai ilyen fiatalon ezeket a kérdéseket forszírozni, és erőltetni az eljövetelét... de hihetetlenül fárasztó várni, és bízni a csodában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése