Azért gondoltam úgy, hogy újfent vitára bocsájtok egy engem is érintő és foglalkoztató kérdést, mert holtpontra jutottam a megválaszolásában. Illetve, nem is annyira a megválaszolásában, mint a ráadott – eleddig magától a célszemélytől begyűjtött – reakciók feldolgozásában.
Ennek szellemében kérdésem: hogy állunk a kor-kérdéssel így a XXI. században?
Mert nekem 16 évesen is volt már 26 éves barátnőm, akivel kölcsönösen szerettük egymást. Előzőleg mindketten éltünk már meg csalódásokat, és nem csak hogy úgy tűnt, hogy ez most más lesz, de lépte-nyomon "bizonyítottuk" is, hogy ez most más! (Mellékesen megjegyezném: utálom ezt a szót, legalábbis kapcsolatban. Senkinek semmit sem kell(ene) bizonyítania. Ez vagy jön vagy nem. Ha nem jön, akkor pech, de akkor "Te jobbra, én balra, ne raboljuk egymás idejét!")
Mondjuk, végeredményét tekintve annyira mégsem volt működőképes, mert közel egy év és kisebb-nagyobb viharok után mégis csak szétmentünk, immáron végleg, de amikor szerettük egymást, akkor nagyon szerettük egymást. Már-már fanatikusan. És mindentől függetlenül én kellemes emlékként őrzöm ezt az időszakot. Úgy vagyok vele ugyanis, hogy ez az élmény, ez a tapasztalat ugyanúgy hozzájárult a személyiségem fejlődéséhez, és bizton állíthatom, ma kevesebb lennék és garantáltan nem ugyanaz a személy, aki most vagyok, ha nem lett volna szerencsém ehhez a kivételes nőhöz.
Sosem értettem egészen, hogy lehet még mindig létjogosultsága annak a merev, konvencionalista felfogásnak, miszerint a szerelem korhoz van kötve. Illetve, pontosítok: hogy megfelelő korhoz van kötve. Véleményem szerint a szerelmet és a szerelmest a maga szintjén kell tudni kezelni. Senkinek sem kell bemutatnom a koruknál érettebb kamaszokat vagy a lélekben még mindig huszonéves negyveneseket, igaz? Akkor kérdem én, miért veri ki a biztosítékot, ha egy korombeli ifjú (jelzem: 19 éves vagyok) beleszeret egy nála 8 évvel idősebb, fiatal hölgybe?
Kedveseim, 3 éve nem voltam szerelmes. De tényleg! Ez alatt a 3 év alatt EGYSZER volt olyan, hogy valakit elég vonzónak találtam, de csak vonzónak!, ahhoz, hogy tegyek valami kísérletet egy... erkölcsileg kifogásolhatót, de számomra mindképpen előrelépést jelentőt. Igaz, végül az sem jött össze. Azért mondom el, hogy érezzétek a dolog súlyát.
Válogatós vagyok, nem kicsit! Nálam keresztül jutni a rostán, hogy érdemesnek találjak valakit arra, hogy feladjam érte a saját szabályaimat, és kivételesen ember legyek és sebezhető egy másik ember előtt... Ezt elérni nálam lassanként a lehetetlennel határos. Viszont, ha valakinek sikerül, abba óhatatlanul beleszeretek. Sajnos ez van. És igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egyesek számára nem örvendetes tényállás, hogy akár teherszámba is mehetek, de én ezen, ha belepusztulok sem tudok változtatni. Legalábbis egykönnyen és egyhamar nem.
De őszintén: nem is akarok! Mindjárt meg is indoklom, miért nem. Talán... túlzónak és drámainak hathat a következő állításom, de nekem csak úgy megy ez a másikon túllépős játék, ha az illetőt elveszítem egy időre. Ha... megszűnik számomra létezni. Csak így tudom újragondolni, hogyan férhet bele az illető az életembe úgy, hogy pillanatnyilag egészen egyértelműen nem a barátom, mert többet érzek iránta. Viszont még inkább magától értetődik, hogy nem a szerelmem, elvégre visszautasított. Nyilván ti is ismeritek a közkeletű "viccet", miszerint "Megdölgött a kutyád, de megtarthatod!". Frappáns, komolyan mondom. Rendszerint nem szoktam élni a lehetőséggel. Sőt, eleddig éltem már meg annyi visszautasítást, hogy még mielőtt megteszik az ominózus ajánlatot, körbe kerítve a "Te helyes/ aranyos/ kedves fiú vagy..." dumával és hasonszőrű társaival; szóval én még ez előtt szoktam lépni, hogy, "Igen, köszönöm, tisztában vagyok vele, nincs szükségem rá, hogy te is elmondd, hello!"
De mi olyankor a teendő, ha az illető, aki már egyértelműen nem a barátod, de nem is lesz soha a szerelmed, túl fontos neked? Ha képtelen vagy kiállni a gondolatát, hogy elveszítsd, akármilyen rövid időre és akármilyen, egyébiránt jól igazolt, szándékkal?
Én komolyan nem hittem volna, hogy valaha ennyire közel kerülhet hozzám valaki. Hogy ennyire fontos lehet. Hogy ennyire képes lehetek szeretni. És ennek a szeretetnek kivételesen semmi köze ahhoz, hogy előszeretettel nevezem szerelemnek azt, amit egyébiránt a hölgy iránt érzek. Nem, ez ettől független szeretet. Ez olyan szeretet, hogy esténként mosolyt csal az arcomra, ha rá vagy a beszélgetéseinkre gondolok. Hogy teljesen másképp viselkedem, ha vele vagyok – sokkal... emberibb vagyok. Sokkal önfeledtebb. Sokkal boldogabb. Boldog vagyok, hogy az életemben tudhatom őt. De ezeket én képes vagyok a szerelemtől függetlenül érezni valaki iránt. (Illetve most már tudom, hogy erre is képes vagyok. Eddig azt hittem, ez mind velejár a szerelemmel... erre most kiderült, hogy a szerelemtől függetlenül is lehet ennyire szeretni valakit. Tök jó!) Sőt, tovább megyek: nem hittem, hogy annyira lehet szeretni valakit, mindentől függetlenül, hogy maga a tudat, hogy ki akar menni Angliába – akár csak három hónapra, akár határozatlan időre, ilyen tekintetben nekem aztán zaksó! –, megríkasson! És mikor azt mondom, megríkat, azt úgy értem, hogy háromnegyed órán keresztül igyekeztem a lehető legnagyobb kussban zokogni előbb a könyvem fölött, amit olvastam (és csodák-csodája, pont ez volt ott is a gyújtópontban), majd pedig a párnámba, mindezt úgy, hogy közben az öcsém mellettem számítógépezik, tehát tényleg egy rohadt nyüszítést sem engedhettem meg magamnak! Még a légzésemre is muszáj voltam odafigyelni, hogy tartsam az eredeti, szabályos ütemet. Gyerekek, marha nehéz ennyire odafigyelni, miközben legszívesebben a földön ülve csapkodva tombolnál, hogy "Ez nem lehet igaz!" ...
Természetesen felmerült opcióként, hogy kísérjem ki, mert együtt mégiscsak jobb egy ilyen kalandnak nekiugrani. De... hogy maradéktalanul őszinte legyek mindenekelőtt magammal, és rögtön utána persze Veletek: kétlem, hogy képes lennék erre. Hogy csak barátként kimenjek vele. Mert hátrahagyni ezt az országot, annyira nem vágna földhöz. Az sokkal inkább, hogy vele menjek ki, annak biztos tudatában, hogy úgyse lehet köztünk semmi, miközben én garantáltan ezt remélném ettől az utazástól. Hogy ha már egymásra vagyunk utalva, akkor talán más fénytörésbe kerülnek a dolgok... és én is. De így nekiindulni mindenkivel szemben szemétség, nem? És akkor tessék, íme a nap második kérdése: Ti képesek volnátok így kimenni, és szigorúan csak barátként jelen lenni? Nem reménykedni, nem próbálkozni, és végül emelt fővel elviselni, ha a számításotok – ismételten – nem úgy sül el, ahogy terveztétek?
Én nem. Pedig szeretném. Szeretném, ha képes lennék rá, ha lennék ennyire érett és ennyire férfi. De egyelőre még nem vagyok. Pedig szeretnék az lenni. És legalább ennyire szeretnék kimenni és szerencsét próbálni. És külön öröm lenne, ha vele. De az ismert feltételekkel együtt pillanatnyilag elképzelhetetlennek tartom. Persze, tudom, addig még van egy kis időm, még változhat a felfogásom, a hozzáállásom... de ennyire azért nem bízom saját magam ugrásszerű fejlődésében.
Viszont, ha ezt veszem alapul, akkor teljesen jogos, hogy a koromra hivatkozva lettem elutasítva. Függetlenül attól, hogy a viselkedésem, érzésem szerint, messze túlmutat a kortársaimén. Általában legalábbis. Mert azzal még én magam is tisztában vagyok, hogy ez, amit most csinálok, hihetetlenül gyermeteg. Ha tényleg annyira különböznék a kortársaimtól, akkor férfi módjára, csendben szenvednék, nem plénum előtt. De mindösszesen két napig ment a csendben szenvedés. Miután tegnap eljutottam arra a(z egyébiránt tudom, hogy téves) végkövetkeztetésre, hogy férfiként nem voltam megfelelő. Mert hogy tisztában vagyok vele, hogy mi mindent tudok nyújtani egy kapcsolatban. És ezt, ha nem is tételesen és vázlatpontokba szedve, de azért elmondtam... próbáltam bizonyítani is (néha, khm... nem a legjobb módszerekkel, ezt elismerem), ennek ellenére végül odafutott ki a dolog, hogy a korom többet jelent, mint én magam. Hogy mindaz a jó, amire képes volnék, ami bennem lakozik (persze, a hibáimmal is tisztában vagyok, sőt... véleményem szerint én látom csak tisztán őket!), mégsem bizonyult elég jónak ahhoz, hogy érdemesnek találtassak. És hiába lett elmondva, hogy nem így van, és eszembe se jusson ezt érezni, ezt levonni az egészből... én mégis erre jutottam. Mert, ha valóban bírok azokkal a tulajdonságokkal, amiket egyrészt én elsoroltam, másrészt a hölgyemény... akkor tanácstalanul állok a tény előtt, hogy mindezek ellenére sem...
És akkor ez legyen is a végszó. Illetve, inkább egy pár kérdéssel zárjunk, tehát: akkor most a XXI. századi ember tényleg olyan mérhetetlenül felvilágosult, mint hiszi – vagy még mindig a régi, bigott szokások, elképzelések és felfogások rabjai vagyunk? Mennyire igaz a mondás, hogy "Szerelemben és háborúban mindent szabad!"? Mi fér bele a "minden" kategóriájába?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése